Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6. szám - Alföldy Jenő: Ahogy a csillag megy az égen (Lázár Ervin: Napló)
Alföldy Jenő Ahogy a csillag megy az égen Lázár Ervin: Napló Igaza van Lázár Ervinnek, egy írásművet elkezdeni a legnehezebb. Elolvastam Naplóját, s azon töprengek, hogy a személyes hangú tárca (nagyképűbben: az esszé), vagy a tárgyilagos-személytelen tanulmány hasznosabb-e, ha őróla szólok. Mindkét módszerrel próbálkoztam már. Egyszer a személyét igyekeztem fölidézni, máskor a pályaképét vázoltam fel, eléggé sokat markolva (s attól tartok, nem eleget fogva). Legfőbb mondandóm az volt, hogy az író színes egyéniségét ki kell mentenünk a róla szóló anekdoták bozótosából, hogy irodalomtörténeti alapossággal fogjunk hozzá a klasszikusoknak járó elemzéshez. (Úgy tudom, azóta be is indult a folyamat.) Most a szokásosnál is jobban elgyávultam. Hogy merek leírni róla bármit is, ha állandóan olyan feljegyzésekre bukkanok ebben a könyvében, hogy micsoda kínszenvedés megírni néhány ajánló sort másvalakinek a mesekönyve, verskötete, fotóalbuma elé, mennyit kell szorongani és verejtékezni egy „rögtönzött" képzőművészeti kiállításmegnyitó előtt is. Ilyesmire pedig gyakran fölkérték, művészbarátok és felületesen ismert rajongók éppúgy, mint kiadói emberek, szerkesztők és tárlatrendezők, mindazok, akik az ő aranyosan csengő nevétől és frappáns szavaitól reméltek biztos szponzori támogatást és nagyobb közönségsikert. Micsoda erőfeszítés kell akkor egy novella - vagy egy egész novellafüzér - megírásához? Olyan remekművekéhez, mint a Csillagmajor. S én hogy kezdjek hozzá, miféle „profizmussal" győzzem le gátlásaimat, amikor nála nagyobb „profi" nem létezett, mégis, ahogy írja, rengeteget tökölődött egy nyúlfarknyi fülszövegen. Eszembe jut Illyés mondása: „prózát az ember bal lábbal ír". No hiszen... Lázár Ervint egy kicsit félreértették, néha mi, közelebbi ismerősei is. Kedvesen csipkelődő, bizalmas természete sajátos udvariasságából fakadt. Nem bizalmaskodott: a természetéből sugárzott a bizalom. (Bizalmatlansága is, ha nagyképűségbe ütközött.) Kedvetlenségét, megbántottságait nem szívesen mutatta ki, humorral vértezte föl magát. Csillogó fegyverként is használta, nem csak a szeretet kifejezésére. írásainak tündéri könnyedsége mögött pedig sárkánytetemekkel borított viadalhelyek húzódtak meg ahol neki kellett megküzdenie a várkisasszonyért és a palotapincsiért. Barátairól még naplófeljegyzést sem szívesen írt, nemhogy kritikát vagy portrét, mint amilyet például Bertha Bulcsú készített őróla. Elvétve tudták csak levenni a lábáról. Ha mégis muszáj volt leírnia ezt-azt valamelyik kedvelt írótársáról (például Császár Istvánról, akinek testvéri gyámolítója volt), akkor visszafogottan, tárgyilagosan szólt. Régóta tudom vagy sejtem (csak nem mindig sikerül betartanom): legnagyobb elismerés a tárgyilagosság. Ne torzítsuk az író teljesítményét se fölfelé, se lefelé, int minket kimondatlanul is Lázár Ervin. Csakhogy ez a könyv napló, és nem biztos, hogy a „teljesítményt" érdemes keresni benne. Inkább az információt. Hogyan élt Lázár Ervin, kik vették körül, mit jelentett neki a család, a rácegrespusztai szülőhaza, Kisszékely vagy a Ferencváros belső negyede (lakott itt kedvence, Arany János is), az anyanyelv szavai, mennyire érdekelték a madarak és a vadvirágok, mi mindenről álmodott, hogyan főzte a pörköltet, miként szerveződtek személye körül népes társaságok. Miért nem bírta sokáig ezt vagy azt a munkahelyét, s hogyan melegedett meg végül a Hitelnél. Milyen életrajzi motívumok és hogyan alakították írásműveit, miként ápolgatta eszközét, az anyanyelvet, de a rajzban megörökített néprajzi tárgyakat is. Hogyan alakítgatta az ötlettől a megvalósításig agyagból gyúrt, mégis éteri meséit, varázslatos elbeszéléseit - egyszóval költészetét. Prózája úgy gördül, gurul, mint a selymes fényű igazgyöngy, de úgy is kellett magából kiizzadnia, ahogy a tengeri kagylónak a gyöngyöt. (Ez nem jó, túl szép - jegyezné meg zárójelben. Én is ezt teszem.) 125
