Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6. szám - Bacsa Gábor: Képek a „nagyvilágból” (Balázs-Arth Valéria: Délvidéki magyar képzőművészeti lexikon)
Bacsa Gábor Képek a „nagyvilágból" (Balázs-Arth Valéria: Délvidéki magyar képzőművészeti lexikon) A Timp Kiadó gondozásában megjelent Délvidéki magyar képzőművészeti lexikon egyik legfontosabb jellemzője, hogy Magyarországon, magyarországi kiadónál készült. Amellett, hogy érdemes erre figyelni, számos kötetbeli és köteten kívüli (művészet-, tudomány-, irodalompolitikai, etikai) tényező szól. A kötetben az anyaországi és a kisebbségi magyar művészeti gondolkodás viszonyaira, perspektíváira explicite két szöveg irányítja a figyelmet: Tolnai Ottó A rózsaszín sár című, több szempontból is rendhagyó előszava és Balázs-Arth Valéria, a szerkesztő kötet elé bocsátott útmutatója. Célszerű az utóbbival kezdeni, hiszen tárgyilagosságánál, a benne foglalt narratíva tényszerűségénél fogva könnyen megragadható motívumokkal szolgál. Az előzmények és a szerkesztéstörténeti, magánéleti momentumok ismertetésében előzményekről, a munkát létrehívó igényekről, a kutatás és összeállítás körülményeiről olvashatunk. A történelmi események (elcsatolás, majd továbbdarabolódás és a többi) hatásait feldolgozni és az életüket, hagyományokhoz való viszonyukat megszervezni igyekvő „délvidékiek" aktív (ahogy Tolnai mondja: szerves) kulturális élete, ennek számos eredménye a szerkesztőnő (és mások) szerint „Magyarországon majdnem teljesen ismeretlen volt". Azt is megtudjuk, hogy a művészeti anyag és a hozzá kapcsolódó szekunder irodalmi bázis szócikk formájában itthon először más, „hazai" lexikonprojektek kapcsán jelentkezett. Ezek a szócikkek ekkor még a később szóba hozandó anyaországi értékrend és preferenciák miatt túl soknak, azaz, gondolom, a Magyarországon élő, alkotó szerzők szócikkeihez képest először is túl nagy számúnak, másodszor eltúlzott méretűnek, túlzott jelentőségűnek bizonyultak. Balázs-Arth Valéria nem bocsátkozik sérelmek felhánytorgatásába: a kielégítetlen igények kapcsán jelentkező, inspiratíwá váló hiányérzetéről számol be: főként arról, hogy az egyes anyagok nehéz elérhetősége kellemetlenné, nehézkessé tette sokak számára a tájékozódást, a munkát, sőt: az elérhetetlenség esetenként meg is akadályozta azt. Az E/l-ben megírt, tárgyilagosnak, a kontextualizáló definíciók révén tudományosan korrektnek mutatkozni igyekvő útmutató-szövegcsoport olvasása során nyilvánvalóvá válik az az egyébként a kiadási adatokban is felfedezhető jelenség, hogy a vállalkozás mögött nem áll felelősen valamely tudományos intézmény, s hogy így a kötet személyes, egyéni motivációknak köszönheti létét, illetve, hogy magát a környezetet is, melybe ágyazódik, magánjellegű törekvések, célok, hasznok alkotják. Persze kérdés, hogy lehetséges-e egyáltalán másfajta közeg? Tolnai szintén (noha másképpen) személyes hangvételű írása hosszan, alaposan érvelve mutatja költőinek ezt a kérdést. A szöveg fő kérdése a lexikon anyagának létezése. Mi ez a „behemót korpusz"? Mik/kik alkotják? Mi az anyaga? Kaphat-e formát ez az anyag? Jó-e, hogy testet öltött? Kinek jó vagy rossz? Miért most? Ilyen és ezekhez hasonló kérdések köré szerveződik az A rózsaszín sár. Az „imagi- nárius múzeumnak" is nevezett lexikon könyvtestének és elvont értelemben vett, rizóma alakú testének látványa téteti fel a lényegileg metafizikai, alapvető kérdéseket. Azzal, hogy megvallja, a zsúfoltság ellenére (vagy éppen amiatt) „légüres térben" érzi magát, jelzi, hogy kvázi egy hajóban süllyed az anyagot ez idáig kevéssé ismerőkkel. Ez utóbbiaknak sincs semmijük (semmi kapaszkodó), neki sincs, igaz, máshogy nincs. Azok ismeretlen rengetegben bolyonganak, utat lelni, csinálni igyekezvén, a beszélő az ismert, mert saját készítésű csapásrengeteget próbálja átlátni, benne főútvonalakat találni. Az esszé vége felé közeledve a probléma már másképp is megfogalmazható: „azt kellene megmutatni, hogy a rizóma mely pontján alakulnak ki a tömbösülés, a bürokrácia, a leadership, a varázs stb. jelenségei, mely vonalak képesek megmaradni, ha csak a föld alatt is, rejtve rizómát alkotva". A Deleuze Guattari-idézet nyomán „rizómaügyi" vizsgálódásnak tűnik mindaz, amit Tolnai a hatalmas hagyomány értékelése, 122
