Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 6. szám - Szuromi Pál: Táncok, töprengések és tragédiák (Pálfy Gusztáv szobrászatáról)

olyanféle alakzatot ölt, akárha lágyan hajló szirmai közeli rokonságban állnának a bikák öklelő, gyilkos szarvaival. Ugyanakkor a fényes, polírozott kiemeléseknek is megvan a maga tartalmi funkciója. A centrális helyzetű, félkörös motívum felületén ugyanis hatásosan visszatükröződnek, mintegy megsokszorozódnak a körbefutó, szúrós és agresz- szív képzetek. Mintha valami ördögi természetű körtánc részesei lennénk. És tényleg: a Csukadráma éltes, gesztikus megjelenítésével úgyszólván a legvégső, katasztrofális helyzetekig jutunk el. Mert itt az egynemű élőlények önmaguk fajtáját falják fel. Miként ezt Goya iszonyatos hatású Saturnusa már idejekorán megjósolta nekünk.

Persze az idő, az előrehaladó idő Pálfy Gusztáv szobrászi munkásságában is tisztább, határozottabb szakmai nyomvonalakat teremt. Ami az egyik irányban megannyi kérdésfelvető, előkészítő és érlelő produkció, az másfelől már jellegzetes, letisztult és nívós alkotás. S akkor még köztéri plasztikáit vagy kisebb léptékű relief munkáit szóba se hoztam. Ám ennél is fontosabbnak tartom, hogy az utóbbi időszak konstruktív expresszionizmusá- ban szembetűnően megszaporodtak a végletes egyszerűségű, lakonikus és erőteljes kompozíciók (pl. Madonna, Ikarosz, Együtt, Sirató). Mint ahogy az is érdekes, hogy e termékeny, sokszólamú pályában valahogy George Santayana életbölcsessége realizálódik. Hiszen: „A természetben mindennek lírai az eszményi lényege, tragikus a sorsa, komikus a léte."

99