Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6. szám - Ferdinandy György: Captain Frank Nosti (Egy ’56-os magyar diák életútja)
Kis pocsolya ez - mondja ez a régi pilóta. És sok a hal. Mi itt csak a köpészetben vagyunk bajnokok. No mindegy, ő úgy, én így. Minden ember végigjárja az útját. Én is végigjártam, a legjobb tudásom szerint. Most is addig táncoltam, forogtam, hogy hej, de pocsék sivatag ez, se víz, se élet, se Allah! amíg - mint a bolond arabnak- visszajött a hitem. Végül is megtaláltam a társamat, van házam és hazám, mit panaszkodom! Hát csak így. A barátaim gyakran meglátogatnak. A pilótahaverok meg a régiek. Fel-felhívnak az asszonyok is. Mindig jól bántam velük, és most megtérül ez a befektetés. Van úgy, hogy Veronique, a lányom is felkeres. Mert hát visszatért egy régi látogatóm: a betegség. Szerencsés ember vagyok- mondta még annak idején a Simíts Andris. Hát tényleg: még a rák is megkönyörült rajtam. Tíz év haladékot adott. Most jött vissza, amikor már mindegy. És amikor már nem vagyok egymagám. Ha visszagondolok az életemre, nem panaszkodhatom. Amit csak kitűztem magamnak, minden célt elértem. Két vállra fektettem a Vadnyugatot. Azután, még idejében, hazatértem. Mint a bika: az arénában az is oda megy meghalni, ahol az elődei vérszagát érzi. Megpróbáltam átadni azt, amit tanultam. A tudásomat. Persze azt is, mindig, csak az én színvonalamon. Hogy sikerült-e, nem tudom. Az emlékeit cipeli magával az ember. Odakint, a nagyvilágban, ilyesmi eszembe se jutott. Most pedig minden hajnalban újra látom a gyerekkoromat. A Tabánt, a szülőházamat, a két magas, keskeny ablakot. Az alagutat, amint a hegy gyomrában eltűnik a vonat. A Bodri Matyi hosszú, szőke copfját, szegény anyámat, a targonca előtt, a bátyámat, amint a lavór után szalad. A gettót, ahol a Talpra magyart szavalom. Még a Vöcsey Klarissza is felkeresi az álmaimat, de érdekes, hogy a későbbiekről, azokról, akiket odakint ismertem meg, még véletlenül sem álmodom. A Kimberly az egyetlen kivétel. Nagy marha voltál! - mondja, persze angolul. Most utólag beláthatod. Azután felébredek, és arra gondolok, hogy milyen kevés, hogy milyen semmi az, amit elmeséltem. Úgy látszik, elmondhatatlan az életem. Talán jobb is, ha itt most abbahagyom. Lábjegyzetek Az egyszemélyes szociográfiának a magyar irodalomban hagyománya van. A szerzők érdeklődése azonban ma már túllép az ország határain. Idegenbe szakadt magyarok sikereiről például gyakran és szívesen olvasunk. Azoknak, akik elbuknak, már nincsen ilyen irodalmuk. Nem tudunk róluk (honnan is tudnánk!), és igaz, ami igaz, nem is nagyon akarunk. Az 1956-os emigráció amerikai sikertörténetei mellett ki hallott például azokról a besorozott magyar fiúkról, akik Vietnam dzsungelében lelték korai és értelmetlen halálukat?! Nehéz felkutatni őket, igaz. 93
