Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 6. szám - Ferdinandy György: Captain Frank Nosti (Egy ’56-os magyar diák életútja)

Vagy tizenöten lehettünk egy pajtában. Éjfél felé jött a paraszt és beszedte a forintokat. Nem lesz rá többé szükségük! - mondta, és ezen mindenki nevetett.

Nekem akkor már minden pénzem cigarettára ment. Volt viszont egy elegáns, drága télikabátom, prémbélés volt belegombolva, szóval egyszerre téli és átmeneti. Hát nekem ez a prém lett az útlevelem, ezt adtam oda pénz helyett.

Egész éjjel gyalogoltunk, a paraszt vezetett. Hajnalban elértünk egy csatornához, keresztben volt egy kotróhajó, nyilván már napok óta ott állt. Átlépkedtem, még csak nem is lettem vizes.

így érkeztem meg Ausztriába. Akkor azt hittem, hogy ez valami óriási dolog, de azóta sok minden történt a nagyvilágban, ma már ez az éjjeli séta nem is olyan érdekes.

Az iskolában aludtunk, az első faluban, de nem valami sokat, mert kint már világosodott. Reggel tejeskávét kaptunk és meleg kenyeret. Azt mondták: készülődjünk, mert jönnek értünk a buszok. Hát nekem nem volt semmi kedvem hozzá, hogy táborba vigyenek. Kimentem az országútra, megállítottam egy teherautót. Faképnél hagytam a többieket.

Akkor jártam először Nyugaton, azt se tudtam, merre kapkodjam a fejem. Emlékszem, Bécsben első dolgom volt megkóstolni a banánt. Kértem az árustól, adott. Ez volt az első csalódásom: nem is volt olyan finom. Szóval nem valami nagy dolog.

Furcsa volt, hihetetlen, hogy csak úgy el lehetett jönni abból az iskolából. Hogy itt azt csinálsz, amit akarsz. Bécsben bementem egy másik suliba, ott is befogadták a menekülteket. Aztán éjféltájban nagy ordítozásra ébredtem. Bejött egy ilyen részeg angyalföldi banda, „kurva anyáztak", „büdös zsidóztak", megkéseltek valakit, én meg úgy gondoltam, hogy ha ez így megy itt, akkor inkább hazamegyek.

Másnap tovább csavarogtam. Este beestem valami panzióba, és kértem egy szobát. Pénzem nincs - mondtam de odaadom a Doxa karórámat. És hát adtak egy kis szobát, és nem fogadtak el semmit. Úgyhogy ott végre kialudhattam magam.

Később kaptam egy címet az utcán. Voltak osztrák családok, akik befogadták a flüchtlingeket. Villamossal mentem a címre, amit adtak, elég messze volt, Schwehat, de a bécsiek a villamoson se kértek a menekültektől jegyet.

Karl Damisch családjához kerültem. Becsöngettem, egy negyven év körüli asz- szony nyitott ajtót. Beinvitált a házba, egyszerű kis sorház volt, lent a földszinten az ebédlő meg a konyha, és két kis szoba fent, az emeleten. Ahol a lépcső felért, volt annyi hely, hogy kitettek nekem egy ágyat. Ott aludtam, mert négyen voltak ők is, a szülők és két gyerek.

Szóval délben érkeztem, és az asszony megkérdezte, hogy éhes vagyok-e. Mondtam, hogy igen. Erre leültetett és hozta az ebédet. Tökfőzelék volt, és ő nem tudhatta szegény, hogy én a tökfőzeléket gyerekkorom óta gyűlölöm. De hát most ettem belőle, mi mást tehettem. így kezdődött Damischéknál az életem.

Mondom, öten voltunk ebben az apró házikóban. Nem éltem sokáig náluk, talán tíz-tizenkét napot. Két hetet. A férfi, a Kari, banktisztviselő volt. Nagyon rendesen viselkedett. Volt egy autója, nem emlékszem, milyen márka, csak arra,

73