Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 6. szám - Ferdinandy György: Captain Frank Nosti (Egy ’56-os magyar diák életútja)

lőnek bélyegeztek, és sportrepülőnek lenni bűn volt, mert mi a hazánkért repültünk, meg a népünkért - szóval csupa ilyen marhaság. Ok szavaztak, én pedig mehettem. Akkor már megvolt a C-vizsgám, tudtam csörlésből repülni. De hát az ilyesmi - ha egyszer a nép ellensége az ember - nem sokat számított.

így történt. Kiselejteztek. Levágták a szárnyamat. Mi mást tehettem? Ittam, csajoztam. Megpróbálkoztam az úszással, úsztam már régebben is, csak aztán abbahagytam a repülés miatt. Lejártam a Sportuszodába, visszamentem, hogy mégis csináljak valamit.

Lett megint egy nagy szerelmem, a Lívia. Tizenhat éves volt, és átértem a két kezemmel, olyan karcsú volt a dereka. A lába meg kisebb, mint a tenyerem. Lent, a Greguss utcában lakott. Nagyon szerelmes voltam bele, csak hát állandóan civakodtunk.

A Fogas vendéglőben ismerkedtünk meg, a fogaskerekű svábhegyi állomásán. Ott zongorázott a keresztanyja, ötórai tea, mifene, hozzá járt ki a lány. Én azután lekísértem, és sokszor náluk aludtam, mert mire abbahagytuk a csókolódzást és a veszekedést, elment az utolsó fogas. Nagyon szerettem a Líviát, csak hát mondom, kurva nehéz volt őt elviselni. Minden napra volt valami hülyesége, amin összevesztünk. Mondanom se kell, hogy a szüzességéhez görcsösen ragaszkodott. Én meg fiatal voltam, tapasztalatlan, mindenáron meg akartam fogdosni a szoknyája alatt.

Amikor tánc közben egy kicsit belépett, azt hittem elájulok. De amint magamhoz húztam, ellökött. Szóval így ment ez a dolog. A többiek szűzkurvának hívták az ilyen lányokat.

Az egyik barátomnak fogorvos volt az apja, és együtt jártunk táncolni meg moziba. Egyszer a Bemben - emlékszem, a Vidám vásárt adták - alig kezdődött el a film, látom ám, hogy lehúzza magáról a kardigánt, és gyömöszöli az ölébe. Valami nő ült mellette, egy kisgyerekes anya. Azzal üzekedtek, csak úgy, a kardigán alatt.

Meg se tudtam kérdezni tőle, hogy ismerte-e valahonnan, mert a moziban mindenfélét bekiabáltak. Lehetett is, a Krisztafórovna meg a Vlatyifórovna duójánál nagyobb marhaságot azóta se láttam. Csakhogy mikor kijöttünk, rendőrkocsikba tereltek, és mindenkinek elvették a személyijét. Mivelhogy kinevettük a szovjet embereket.

Csak később, egy másik alkalommal mondta ez a srác, hogy ő minden nőnek a kezébe adja. Mindegy, hogy diáklány vagy adjunktus az illető, eláll a lélegzetük, és még a legkomolyabbak is eljátszanak vele.

Én pedig soha senkinek, még a Líviának se mertem a kezébe adni a botkormányomat.

Lehet, hogy ennek a Lacinak volt igaza. O minden éjjel dugott, én meg szűz voltam, mint az új hó, huszonegy évesen.

Azután, 1954-ben, váratlanul visszamehettem repülni. Először Gödöllőre, de később visszavettek a Farkas-hegyre is. Kirepültem az ezüstkoszorús feltételeket, néha már kaptam nagyobb gépeket. Persze ez mind csak vitorlásrepülés volt, a motorokból én csak annyit láttam, hogy időnként beengedtek egy vontatógépbe és megnézhettem a műszerfalat.

71