Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 6. szám - Buda Ferenc: Ágh István köszöntése

Buda Ferenc s­Ágh István köszöntése Kedves Pista! Első találkozásunkhoz képest kerek négy esztendővel korábban összefuthat­tunk volna - mondjuk - valahol a Rádió környékén, a Múzeum körúton, vagy esetleg a Kossuth hídon, ha az idő sorsvető kockája csak egy kicsikét is másként perdül. Nekem akkor akként perdült, hogy az útiköltségen felül nem maradt több pén­zem egy mozijegyre valónál. Megnéztem hát egy körúti moziban Az ördög szépsége című francia filmet Gérard Philippel és Michel Simonnal a főszerepekben, majd ahelyett, hogy kivártam volna a másnap délután kettőre meghirdetett diáktünte­tés kezdetét, az éjszakai utolsó személyvonattal hazautaztam Debrecenbe. Azóta is eszembe-eszembe jut néha: ahogy Téged - mint írod - „az ifjúság szerelem utáni vágyakozása" tartott meg halottak közt is az élők sorában, úgy engem voltaképp a pillanatnyi pénzzavar prózai kényszere fosztott meg a korai halál kínálkozó esé­lyeitől. (Meg kell említenem mindazonáltal, hogy a tulajdon halálomat az idő tájt s még jó sokáig - hozzád hasonlóképp s természetesen - én sem hittem el.) Hétfőről keddre virradólag szálltam le a vonatról, s délelőtt tízkor nálunk már el is kezdődött a forradalom. Este: kézifegyverekből sortűz a tömegre, két halott, sebesültek tucatjai. Ennyivel aznap Debrecen megúszta. Ez - ha úgy vesszük -, bagatell. Sőt - Petőfi szavát idézve - potomság. Pestről: a pusztulás, a pusztítás fekete hírei. Két nap múlva, amikor Kemény Géza barátom meg jómagam a frissi­ben vételezett dobtáras géppisztollyal a nyakunkban - nyár óta már katonaviselt — köznemzetőrként a Piac utca meg a Kossuth utca két szemközti szegletén arra ügyeltünk, hogy a városon Pest felé átfolyamló birodalmi páncélos hadoszlopot a fegyvertelen, de feldühödött (avagy: a feldühödött, ám fegyvertelen) lakosság részéről megtorlást provokáló sérelem ne érje, szóval csütörtökön, a harmadik napon Te már ott feküdtél centire kijelölt helyeden, átlőtt comb húsod zúzott rostjai közt a szilánkkal. Csattanós, frappáns pályakezdés, nemde, uraim? Minderről azonban mit sem tudtam még akkor. Csak később: 1960 kora őszén, Debrecenből Pestre menekülésünk esztendejében, a bölcsészmenza bejáratánál kerülhetett sor a kötényben lapuló legkisebb fiú személy szerinti azonosítására. Biztos vagyok benne: mégsem csupán a Bátyád nagy verse révén éreztem úgy az első pillanattól fogva, mintha már évek óta ismernénk egymást. Talán testvértelen voltomnak köszönhető (vagy: róható fel), hogy akkori első rádnéztemkor soha meg nem született öcsém tekintetét véltem felvillanni egy-egy pillanatra? Meglehet. 66

Next

/
Thumbnails
Contents