Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 6. szám - Pécsi Györgyi: Az értelmezés zavara (Rendhagyó bevezető Szilágyi Domokos „átláthatatlan” költészetének olvasásához)

hajlamosak voltunk azt gondolni, a költők nem választottak, csak - jól-rosszul premizált - mesterek, akik kizárólag az alkotmányosság szerint felelősek szavaikért, de tetteikért már nem.

A Mohács óta puszta létéért küszködő magyarság megmaradáshitét, a nemzet leghívebb önismeretét és nemes eszményeit századokon át a magyar irodalom öntötte formába. Irodalmunk temploma szentélyekből, szent szavakból épült, és abból az áthagyományozódott tudásból és tapasztalatból, hogy a művekben megvallott eszmény és a költő élete tökéletesen egybevág. Tökéletes tudathasadás és rettenetes abszurd, hogy a huszadik század második felében egy minden tekintetben abszolútumot hajszoló költő egy rettenetes bűnben pitiáner módon botlik el. De mélységesen igazat adok Dávid Gyulának, nem hagyhatjuk, hogy örökségünket is kikezdje az ördögi praktika, hogy múltunkból, fundamentális értékeinkből is kiforgassanak. Nem vagyunk oly gazdagok, sem nagy nép nem vagyunk, hogy megengedhetnénk magunknak korszakos életművek ignorálását. Meg kell találnunk az esendőséghez társuló fogalmainkat is, érvényesen kell tudnunk beszélni a mi erősen szennyezett környezetünkben is. (És persze nem segíti a tisztánlátást, hogy némely exügynökök visszatetsző módon, hivalkodó pökhendiséggel vágnak vissza, vagy egyenesen karriert építenek arra a tényre, hogy adott pillanatban hitvány módon viselkedtek.)

Azt gondolom, Szilágyi Domokos teljes jelenléte - költészete és életének tisztázatlan, s valamennyi részletében immáron örökre tisztázhatatlan pontjaival, legendájával és legendafosztásával együtt - szimbolikusan megjeleníti a kort. Azt a kort, amelyik mindent elkövetett és elkövet, hogy szétrongálja - nem az egyes ember mítoszát, mert az szétrontható, hanem - az anyanyelvi kultúra kötésébe, az axiomatikus erkölcsi törvényekbe és az emberhez méltó létbe vetett gyanútlan hitünket és bizalmunkat. Az ember megrontható, az írott szöveg - talán - nem. Majd fölocsúdunk révületünkből, és higgadtan számba veszünk minden kide- ríthetőt drága halottainkról, számba vesszük esendőségeiket is, hogy teremtett értékeiket továbbörökíthessük - ahogy elődeink is tették. És talán majd ahhoz is erősek leszünk, hogy ne csak a „minisztereket" rehabilitáljuk, mint Székely János írja, hanem a prédát is: „Hát tőlem, embertől, ki kér / Bocsánatot, vigaszt ki ád, / Hogy végig kellett néznem az / Apokalipszis iszonyát? / A meddő férfiévekért, / A rettegésért, melyben éltem, / A meg-nem-írott versekért, / A versért, melyet összetéptem; / A pimasz hazugságokért, / Amelyeket le kellett nyelnem; /.../ Az átokért, hogy toliamat / Tudatlanok terelték-lesték; / Hogy agyamba turkálhatott / A bőgő tehetségtelenség; / Hogy nem lehettem az, aki / Lehettem volna, akit vártak - / Mi kárpótolhat mindezért? / És mikor rehabilitálnak?" (Semmi - soha, 1968).

35