Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 6. szám - Gyáni Gábor: Szűcs Jenő, a magányos történetíró

gadtatására. Ezért is gondolja Szűcs, hogy a történetieredet-kérdéseket a nemzeti tudat alakulása szempontjából vizsgálva végeredményben egy betegség diagnózisát rögzíti.43

Determinista szemlélet és a racionális magyarázat dilemmája

Szűcs utolsó nagy monográfiája a tízkötetes magyar történelem számára írandó fejezet, Az utolsó Árpádok című munka, amely új oldaláról mutatja azt a történetírót, aki előbb a várostörténet, majd a nemzet historizált fogalmának szenvedélyes vizsgálata után a nemzeti történelem egyik közbülső korszakának a szintetizálójaként alkot újból maradandót.

Az utolsó Árpádok implicit kérdésfölvetése, milyen struktúra is valójában a feudalizmus néven számon tartott gazdasági-társadalmi és politikai rend, és miként változtatja alakját a vizsgált időtartamban? A szerző számára megszabott időkeret mondhatni önkényes, Szűcs ennek ellenére konceptuális értelmet tulajdonít neki: úgy pillant a tatárjárás megrázkódtatásaira, mint afféle kihívásra, amely kikényszerítette, mindenesetre lehetővé tette az örökölt politikai és szociális viszonyok radikális megváltoztatását, a struktúrába kódolt pályaív követését, a benne szunnyadó elvi lehetőségek kiteljesítését. A „feudalizmus növekedési szabályai" - ahogyan Szűcs beszél minderről - a dezintegráció lehetőségét is magukban rejtik, mivel „egy bizonyos ponton elválaszthatatlan [tőlük] az állam szétesése" is.44 Ez a dinamikus struktúra a tulajdonszerkezetben testet öltő, és az abba mélyen beleágyazódó függőségi kapcsolatok olyan mintázata, amely az (állam)hatalom bizonyos fokú rendezettségét, vagy éppen a rendezetlenségét egyaránt feltételezi. Az erős központi (királyi) hatalom léte, amely az uralkodó nagy kiterjedésű földbirtokain, valamint az uralmának különféle módokon kitett társadalmi csoportok alárendeltségén nyugszik, kétségkívül a rendezett feudális struktúra ideálképét sugallja; ez az, ami a történész számára normaként, értékelési mérceként szokott szolgálni.45

A birtokadományozásokkal előidézett feudális széttagolódás (az anarchia, ahogyan számon tartják), az állam meggyengülését, következésképpen a külső (például a tatár) fenyegetésekkel szembeni védtelenséget eredményezi. Szűcs óva int a rendezett feudális struktúra ideálképének abszolutizálásától, mint viszonyítási pontnak a kritikában elfogadásától. Amikor például rámutat a királyi birtokok szétaprózódása, valamint a paraszti rétegek számára elérhető szabadság növekedése (az államilag elismert szabad költözés lehetővé tétele) közt fennálló szoros oksági összefüggésre, pregnáns példáját adja azon történetírói felfogásnak, mely szerint „bár az országmegoszlás valóban sok negatív vonást mutat fel, mégsem szabad

43 Uo. 369.

44 Uő: Az utolsó Árpádok, 118.

45 A feudalizmus Szűcs által alkalmazott fogalmát némi kritikával illeti Klaniczay Gábor: Utolsó Árpádok és utolsó kéziratok. BUKSZ, 1994. Ősz, 325.

13