Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6. szám - Gyáni Gábor: Szűcs Jenő, a magányos történetíró
Szűcs nem kételkedett benne, hogy „számolnunk kell a középkor hajnalán (a korai Árpád-korban) egy »gentilis« eszmei-csoporttudati faktorral, de hogy ez milyen mértékben hatotta át az adott társadalmakat - tette hozzá az forrásszerűen nem ragadható meg".16 Hiszen orális kultúrákról van szó, az orális hagyományozás gyakorlata pedig szorosan időhöz kötött jelenség, melynek kései lenyomatai, amilyen a kora újkortól (de még inkább a modern korban) hozzáférhető folklór, nem ad valóban megbízható alapot az antedatálásra. Az ok kézenfekvő: az orálisan emlékezetben tartott hagyomány egyre sorvad, „átesztétizálódik" és ezzel együtt elveszti a referenciáját. Mint egy helyen írja: „A hagyomány elsorvadásának fokozatai: ami a 10. században még pontosan nyilvántartott valóság, az két-három évszázadon belül előbb valóságtartalmától fokozatosan eltávolodó mondái jellegű elbeszéléssé, majd összefüggéseit vesztő mesei motívummá halványul, hogy a következő fázisban végképp kihulljék az emlékezetből." Ilyenformán: „A kereszténység és az állam előttre visszanyúló hagyományanyag nem élte túl a 13. századot".17 Ezért sem bízhatjuk magunkat minden további nélkül a mondák valóságreferenciáira, noha számtalanszor éppen ez az őstörténeti és a néprajzi megközelítések kiindulópontja. Hiszen az ezredfordulót követő századok átalakító munkáját a magyarság ősi epikájának inkább csak az archaikus, a naiv történeti tudat formai jellegzetességei és műfaji keretei vészelték át, s nem annak főbb tartalmi jegyei és eszmei összefüggései. S ami talán ennél is fontosabb: új célokra új tartalommal kerültek újból felhasználásra, következésképpen nem, vagy alig emlékeztettek többé az eredeti eszmei töltésre. Az olyan ősi szimbólumok, mint például „a 10. században hadi jelvényként viselt turul, a fejedelmi nemzetség totemisztikus uralmi szimbóluma, mely a hatalmi szervezet felől fejezte ki a nép összetartozását [...,] annak arányában váltak [utóbb] etnikus jegyekké és kötőerőkké, ahogy a nép, mely sajátjának vallotta azokat és »értette« összefüggéseiket, egyebek közt éppen képzeletvilágának ezekkel az elemeivel is világosan érzékelte a környezetével való kulturális kontrasztokat." S miközben „életforma, társadalmi szokásvilág, hitvilág és politikum szféráinak... sajátságos egybemosódása és összefüggése az etnikummal... a 10. század után egyre inkább érvényét vesztette [...,] a jelentésüket vesztő szimbólumok [későbbi] átértelmezésében még mindig ősi fogalmi mechanizmusok játszottak közre".18 A pre-feudális közösségi tudatformák megismerésének (megismerhetőségének) mindeme történetírói korlátjait tételezve illette Szűcs súlyos kritikával a professzionális történetírást. Mindenekelőtt a nemzetépítés eszmei és ideológiai szükségleteit kifejező, azt kiszolgáló igyekezetéért kárhoztatta, melynek érdekében a lineárisan elbeszélhető (elbeszélendő) nemzeti történelem fogalmát tette magáévá. „A »nemzet« kategóriája, fogalma - jegyzi meg a kérdésnek szentelt írásában - kezd ismét eloldódni [a 19. század végi történetírás jóvoltából] azoktól a kötelékektől, amelyek az objektív történeti folyamatban is, a teóriában is a 18-19. századi 16 Uő: A magyar nemzeti tudat, 1997. 74. A következőkben is mindig a mű 1997-es kiadására utalok majd. 17 Uo. 127. 18 Uo. 214. 7
