Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 5. szám - Bodor Béla: Kritikák a teremtésről
Bodor Béla Kritikák a teremtésről Kultúránk a megítélés, értékelés kultúrája. Magatartásunk legfontosabb jegye, hogy nemcsak élvezzük azokat a dolgokat, melyek élményt jelentenek, örömet okoznak nekünk, hanem rögvest meg is ítéljük őket, értéket tulajdonítunk nekik. Márpedig ha kritika tárgyává tehetünk mindent, ami esztétikai élményt okoz - és a természet dolgai tagadhatatlanul ilyenek -, miért éppen a világról, a természetről magáról ne mondhatnánk bírálatot? Táj Istenmezeje körül Amikor arra törekszünk, hogy egy tájról, vagy általánosabban: magáról a földről alkossunk esztétikai alapelveken nyugvó véleményt, egyszerűbben szólva, ha a teremtés földfelszíni plasztikus elemeit kritizáljuk, először is meg kell kísérelnünk elkülöníteni bírálatunk tárgyát az azt körülvevő, de csak installációnak, díszítményként funkcionáló kelléknek vagy egyéb, a látványhoz csupán külsődlegesen kapcsolódó elemnek minősíthető jelenségektől. Elsősorban az égboltra és a megvilágítás minőségére gondolok, beleértve a felhők és a pára színszűrő és árnyékoló hatását is, de nem feledkezhetünk meg a növényzet és a műtárgyak, létesítmények, illetve általában véve az emberi beavatkozás nyomainak előnyös vagy zavaró hatásáról sem. Ugyanakkor gondolnunk kell arra is, hogy maga a táj az, ami többé vagy kevésbé alkalmas ezeknek az attribútumoknak vagy társobjekteknek a hordozására, megjelenítésére. A szigorú purizmus, az a szemlélet, mely szerint a földet csak minden ékétől megfosztva ítélhetjük meg helyesen, szerintem túlzás. Az Istenmezejét körülvevő táj áttekintésére a közeli Lóhullás-tető tűnik a legalkalmasabbnak, paradox módon azért, mert magát a falut ebből a nézetből teljesen eltakarja az Ökörfőt a Noé szőlőjével összekötő gerinc. így csakugyan a települést körülvevő tájat láthatjuk, de a rálátást lehetővé tevő látószögből, anélkül, hogy a falut körbefogó dombok az egész kilátást elfednék. A horizontot észak felé a Szlovák-érchegység ködös vonulata, délre a Mátra határolja. Nem több, mint két bizonytalan vonal, a hatásuk mégis merőben más. A Mátra mintha csak egy sikerületlen egyenes lenne, melyből aszimmetrikusan emelkedik ki a Galyatető rögtönzöttnek ható kúpja. Az érchegység sejtelmes vízszintese, melyet alig lehet megkülönböztetni a felszálló párából képződő felhők égre írt sávjától, sőt ilyenkor, ősszel és télen, gyakran észre sem lehet venni, mégis méltóságteljes alakzat; alkalmas arra, hogy egyfajta jelentésbeli többletet érzékeltessen. A Mátra - persze csak ebből a szögből - fantáziátlan kulissza. Körben a két hegység előtt és az azokat összekötő ív mentén a Hevesi-dombság vízválasztója rajzolódik ki. Vonalától a Tama völgyéig, tehát ebben az esetben felénk lejt a táj, de ezt a rézsútos síkot kisebb-nagyobb dombok meredek kúpjai tagolják. A hosszan elnyúló, többnyire két házsorból álló falvak csak a házfalak fehér mozaikdarabkáival virítanak ki a 108
