Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 1. szám - Tandori Dezső: Trio Montaigne

Ha már, durván, megvan a kapcsolat, beszélgetek én éjfélig, sőt. De nem hiszek benne, hogy kapcsolat (egy bármi EGY) létrehozható. Ismétlem, vagy „durván" van, adva van... Id. Duchamp műve: Adva Van, de ezt is hagyjuk... ha tehát ready made... ellenben... mint mondtam. Belső szabadságomhoz térjünk vissza.

3. ) utolsó folyt. A zen alapfogalma, egykor így tudtam meg, a sátori. Ez a kimondhatatlan állapot állapota. Ilyen szimplán. Just Like That, ahogy modernül angolul kell mondani. így. Miként. Nem való. A sátori a „nem-való-álla- pot", a nem-állapot-akármi, az akármitlyen-nem-van. Az abszolút ön-érzés Szabadságom, mely akkora, hogy minden csak zavarhatja. Én is csak zavarhatom. Nem te zavarsz. A te+én nem zavartalan létrejöhetésének állapota zavar engem. S itt a nyelv is cserben hagy, mert hogyan helyes:

Belső szabadságom akkora, hogy még külső igazságom se éri meg.

Külső igazságomat nem éri meg belső akkora-szabadságom.

S tovább. Sátori - milyen sztori. Ez szól.

Ezzel azonban nem állhatok oda senki elé: „Kedves Uram, Hölgyen, nekem, a Tandori bácsinak meglett a sátori, az abszolút belső szabadság..." Röhej. Miközben könyékig vájkálok a valóban. Egészségemet kikezdi maga a szervezetem. 5-8-17 ezer forintokért kell behajtásilag is brusztolnom 10 esetből 4-szer, 7-szer. A való, ez!

Telefonok, levelezések a - zenóniért - se!

4. ) A való ellen ekkora tiltakozás lehetett bennem, hogy írásom felépítéséről is lemondtam. Ez nem kis szó.

S tettem mégis. „Az én valóm..." Ez olyan, mint egy kislexikon, ifjúsági Duden, Larousse. Emberre-szabott-való. Nagy Fivér a való, s nekem lehet részem benne, belőle, ez valóm. Innen jegyzeteimmel folytatom.

Miért mentegetőzöm? Van-e eleve olyan, hogy egy esszének, írásnak etc. milyen szerkezetűnek, felépítésűnek, prioritássorrendűnek kell lennie?

Létrejön-e egy ilyen írás is? (Hoppá, mondom nyeglevisításilag. Viselkedésileg. A viselkedés is való. A közmegegyezés is való. A közmegegyezés tagadása is való. Sátori, ez? „Uram, a Tandori bácsi..." Vicc.)

Hol van egy ilyen írásnak a külső (hatás)határa?

Hol van a belső, zenóni létre-is-jön-nem-is határa?

Hol a határa az ilyen „elemzésnek"? Honnan öncélú? Formalista? Mondunk tehát valamit. Meddig mondhatjuk? Manapság, amikor a technikák, a közléslehetőségek részben a „végtelen" ismétlésben állnak (merülnek ki fáradhatatlanul, haha, régi vicctípus), van ily határ?

ígérem, ahogy e tulajdonképpen közbevetéses „4./"-en túlestünk, nem mentegetőzöm. Lap követ lapra lapot (egy lap itt sok volt), aztán jön a Szép Emő-vers (megvágva), aztán az ígéret... nem, azt ideírom, a végére értendő azonban: folyt, köv. legk. A dolgozat címe ez lesz: Hiányzás Helye. Ajánlva lesz pedig a 60-as, 70-es évek újvidéki HÍD folyóiratának, ott tudják, kinek... ki emlékének... s a Hiányzás Helye abból jön, hogy Dohányzásra kijelölt Hely, olvastam egy mai valós kocsma ajtaján, s eltakaródott egy szövegrész, így kombináltam én ezt: Hiányzásra Kijelölt Hely. Na.

29