Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 4. szám - Pethő Sándor: Lovag, Halál és Ördög (Hangjáték két részben)
HANG (3): Emberi mércével mérve, majd fél évszázada volt, Fritzchen. De vajon jelent-e még kettőnknek bármit is bármilyen emberi mérce? NIETZSCHE: 1850. január 9-én történt. Eljöttél Joseph öcsémért. Éjszaka felnyílt a sírod, zúgott a röckeni templom orgonája, bejöttél a házba, és egy takaróba bugyolált kisgyerekkel visszaszálltál a sírodba. Ma is hallom azt a hangot, ahogy a sírkő visszacsúszik a nyílásra. Bo...bo...bor...borzasztó. Mi...mi...mintha az a... a...agyad rá...ráspolyoznák! Másnap Joseph meghalt. (rövid szünet, vádlóan) Te miért haltál meg olyan korán? Ezért gyűlöltelek, nem azért, mert Josephet vitted magaddal helyettem, engem pedig itt hagytál...(halkan, bizalmasan) ezeknek... pe... pe...pedig t...te szü...szültél... azon a he...hegyen... {gondolkozik) Ne... ne... nem em...em...lékszem a ne...ne...nevére... HANG (3): Sosem azt visszük el, kisfiam, akit szeretnénk, hanem azt, akinek az ideje lejárt. Előtted sokan vannak még. JENSEN: Carl vagyok, Fritz. Carl Jensen, a röckeni parkból. Ahol telente féltünk a tölgyfákon gubbasztó varjaktól. NIETZSCHE: (értetlenül) Carl...? Carl... (felélénkül) Süteményt hoztál, Carl? Ha elvitted az öcsémet... legalább süteményt hozz nekem... JENSEN: Hoztam, Fritz. Elolvastam a torinói írásaidat is. Van bennük valami, amit nem értek... NIETZSCHE: Torino...? Nagyon hideg volt. Az ut...ut...utolsó ci...cipőm talpa is k...ki...kilyukadt... másra nem emlékszem...Torino... Volt ott... egy t...tó. És egy f...f...furcsa a...a...alakú sz...sz...szikla, ugye? JENSEN: Nem Fritz. Az Svájcban volt. Sils-Mariában. A Silvaplana-tó és a Surlei szikla. Éppen erről szeretnélek kérdezni. NIETZSCHE: 1881 augusztusában jártam ott először. Ö...ö...örök... JENSEN: Igen. Az örök visszatérés! Ahogyan a torinói jegyzetekben írtad! Mit jelent az örök visszatérés gondolta? Elárulod nekem, Fritz? NIETZSCHE: Minden meghal... minden, Carl Jensen. Még Lou is meghalt... A Szent Péter bazilika kupolája alatt... egy hűvösen izzadó, bemutatkozásra nyújtott női kéz... 1881 őszén... Az idegen akcentussal beszélő orosz lány hangjával száz, ezer, vagy ötezer éve köt egybe valami titokzatos rokonság. Megjelöltük egymást az idő egy régebbi pontján, és most tétován ismerünk rá egymás lelkében a jelre. Ha megérintjük egymás jelét, az nagyon fáj... Azért létezünk, hogy kezet nyújtsunk egymásnak. 58
