Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Elmozdult képek? (Panek Zoltán születésének 80. évfordulóján Láng Gusztávval beszélget Fűzfa Balázs)
legfontosabb feladatának a kortárs európai modernséghez történő felzárkóztatását tekintették, olyan autentikus értékek létrehozásával, melyek egyenrangúként illeszkednek az összmagyar irodalmi kánon(ok)ba. Az ellentétet a szóhasználat is tükrözte. Az „első tábor" szívesen élt a maga szerepmegfogalmazása során metaforákkal (erre persze a cenzúra úgyszólván kényszerítette is), mint a „gyökér", a „népszolgálat", a „kisebbségi helytállás". A „második tábor" menekült a metaforák jelentésbizonytalanságától, és megpróbálta fogalmi pontossággal leírni a saját szereptudatát. A gyökér és a plebiscite jelezte identitáskülönbség így csapódott le stiláris szinten is. A két felfogásnak természetesen volt közös nevezője is. Mindenekelőtt a magyarság- tudat s az ettől (kisebbségi körülmények között) elválaszthatatlan identitásőrzés. Az első tábor ezt igyekezett tematizálni is; a második közvetett szolgálatukra vállalkozott az irodalmi-költői nyelv és kifejezési eszközök korszerűsítésével. Az erdélyi olvasók nagy része - a kisebbségi elnyomás ezt érthetővé teszi, úgyszintén a mindenkori közönség konzervativizmusként jelentkező paradigmarögzültsége - az első táborral rokonszenvezett. A második tábort ez szakadatlanul védekező és vitázó helyzetbe kényszerítette. De térjünk vissza az „elhallgatás" feltételezhető okaira. Az egyik lehet az „értelmező közösség" elmaradása, illetve megváltozása. Azok a szerkesztők és kritikusok, akik Erdélyben elismerték Panek Zoltán írói értékeit, s írói rangját mintegy tekintélyükkel biztosították, Magyarországon nem számítottak „kánonképző" tényezőnek. Hiába tudott az íróról a magyarországi irodalmi közvélemény, úgyszólván elölről kellett kezdenie önnön elismertetését. Egy olyan olvasótábor közegében, melynek többsége az erdélyinél is konzervatívabb. A magyarországi olvasóknak az erdélyi irodalomról alkotott képét - s ennek megfelelően olvasói elvárásait - ugyanis sokkal nagyobb mértékben határozza meg a két háború közötti írók erdélyisége, mint az erdélyi közönségét. Egyszerűsítve és sarkítva: nem modernséget vár az erdélyi írótól, hanem „helyi színt" és kisebbségi öntudatot, esetleg szenvedéstörténetet, mellyel azonosulhat. Ez önmagában nem ok az elhallgatásra, de - az író alkatától függően - befolyásolhatja alkotókedvét. Panek Zoltán, az Erdélyben elismert író hatvanévesen lett volna kénytelen vállalni ezt az újrakezdést. Talán fárasztónak találta. Talán túlságosan hiú volt ahhoz, hogy ezt a megalázónak érzett helyzetet elfogadja. Az eset tünetértékű. A mai napig folyik (vagy akadozik?) a vita arról, hogy van(nak)-e sajátosan kisebbségi kánon(ok), s ha igen, van-e létjogosultsága(uk). De ettől az elméleti vitától függetlenül a magyarországi kritika csak a legritkább esetekben számol velük. Ez érthető is, hiszen a kritikusnak egy kaméleon színváltozó képességével kellene rendelkeznie, ha minden „határon túli" író megítélésekor más és más értékrendet használna mérőeszközül. A magyar kritikának úgyszólván a lehetetlent kellene megvalósítania egy olyan összmagyar kánon létrehozásával, amelybe minden magyar nyelven alkotó literátor belefér - illetve „belemérhető" -, ugyanakkor tartalmazza az említett kisebbségi kánonok sokféleségét is. Egységes és pluralista egyszerre. És kanonizálható értelmezései is érvényesítik mindazokat az egymástól legalább árnyalatokban biztosan eltérő olvasatokat, melyek az anyaországi és a kisebbségi „horizontokat" megkülönböztetik. Emlékszel a mesére, melyben a király (talán éppen Mátyás) azt szabja feltételül az „okos lánynak", hogy jöjjön is meg nem is, hozzon is meg nem is, felöltözve is meg nem is? Valami ilyen feladat megoldását kellene kifundálnia a magyar kritikának, s ez máig még nem sikerült neki, legalábbis nem olyan leleményesen, mint a mesebeli okos lánynak. Ezért a kisebbségi író, ha a magyar irodalmi életbe kerül, egy kicsit úgy érzi magát, mint a partra vetett hal; nem a saját közegében van. Még egyszer leszögezném: ez nem „gyökerek" kérdése, nem az élményforrások hiányáról van szó, hiszen azokat egy érett 123
