Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 3. szám - Arany Mihály: „A valóság osztható” (Valóság és megismerés Christoph Ransmayr regényeiben)

egymásba fonódását adja. Olvasatunkban ez a felépítés sokkal inkább a szereplők (tör­ténelmi és/vagy saját) múltban való körforgását, az ahhoz történő állandó visszatérést és onnan az újra kiindulást jelenti. Jól megfigyelhető ez Ambras lágeremlékeihez való folytonos, majd a Kutyák szigetén végső visszatérése vagy Bering ismétlődő madárem- ber-eredete esetében. Ez utóbbi van jelen születésénél, a koncerten, a Brandba vezető út során történt gyilkosságban és halálában egyaránt. Bering történetében ez az ere­dethez (madár, madárhang stb.) való folytonos visszatérés és az attól való távolodás abszolút jellemző. Az emberi üvöltéshez való csatlakozással elveszít valamit, amihez igazán csak halálában térhet vissza. Amikor a szakadékba esnek Ambrasszal, akkor változhat ismét madárrá, visszatér a gyermekkor védett szférájába; a kezdet érzelmi telítettségű teljessége összekapcsolódik a kegyetlen véggel, a vég egyenlővé válik a kezdettel. A kiindulóponthoz való visszatérés egésszé formálja a művet. A kezdet és a vég azonosítása A jég és sötétség borzalmaiban is hasonlóképpen van jelen: „A kitaláló úgy érezte, megtalálta a kapcsolatot gyermekkora dermesztő jégképeivel; csak később derült ki, hogy ez volt a véghez való kapcsolódás is. "10° „Naso a történeteket mesélte végig, Ransmayr a világot, egészen annak végéig [,..]"wl - írja Schmidt-Dengler, és erre rímelnek rá a regény sorai is: „[...] Naso végül úgy szabadította meg világát az emberektől és az emberi rendtől, hogy minden [sic!] történetét végigmesélte."100 101 102 103 Az utolsó világ mint paradigma mégsem tartható lezárt szövegnek, sőt a ransmayri regényvilág, ideértve A jég és sötétség borzalmait is, inkább egy nagyon is nyitva maradt kérdésnek tekinthető: Cotta elindul megkeresni a maga nevét, de itt véget ér a szöveg. Az első regény hasonlóan egy folytatásra váró, vagy mondjuk úgy, lezáratlan, üres, lebe­gő, vagy a végtelenbe futó végpontú történettel vet számot: „ Tenyeremmel védem a hegyfokot, beborítom az öblöt, érzem, milyen száraz és hűvös a kékség, állok papírtengereim közepette, egyedül egy történet minden lehetőségével, krónikás, akinek nincs meg a vég vigasza."203 A Kitahara-kór Lilyje is útnak indul, maga mögött hagyva a végzetes szigetet, de a történetnek a (regényen túli) „végét" nem ismerjük. A történet vége, csakúgy, mint Cotta sorsa, a mítosz homályába vész. Talán nincs is vége, csak kezdete és újrakezdése. A szövegvilág utolsó képe kikerülhetetlenül ember nélküli, A Kitahara-kórböl ismert térkép egyetlen szavába sűrűsödik az osztható emberi valóság lényege és konklúziója: deserto.104 100 Ransmayr 1999a, 39. 101 Schmidt-Dengler, Wendelin: „Keinem bleibt seine Gestalt", Christoph Ransmayrs Roman Die letzte Welt. In: Wittstock, Uwe (Hrsg.): Die Erfindung der Welt. Zum Werk von Christoph Ransmayr. Frankfurt a. M.: Fischer Taschenbuch Verlag, 1997, 109; ford, tőlem, A. M. 102 Ransmayr 1995, 274. 103 Ransmayr 2003, 252.; kiemelés tőlem, A. M. 104 „Lakatlan" - a regény első fejezetében egy földfelmérő repülőgép repül el a Kutyák szigete fölött, amelynek pilótája a térképen a szigethez ezt a szót olvassa megjegyzésként. 111

Next

/
Thumbnails
Contents