Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 3. szám - Arany Mihály: „A valóság osztható” (Valóság és megismerés Christoph Ransmayr regényeiben)

kép/valóság/tér" elképzelést. Ez az ember nélküli kép tehát azt is implikálja, hogy Ovidius saját magát is eltünteti az utolsó világból/világban:

„Akkor aztán ő [ti. Naso] maga is belépett az ember nélküli képbe, sebezhetetlen kavicsként legurult a hányok oldalán, kormoránként elsuhant a hullámverés habjai fölött, vagy diadalmas bíbormohaként kuporodott a város egyik utolsó, eltűnőfélben lévő falmaradványára."50

Ez egyben a kimerülés és a csönd (posztmodem) jegyek megjelenését is jelenti. Az „immanens poétika"51 Naso alakján keresztül íródik tovább, akinek emellett szinte prófétai szerep jut az Aegináról mondott beszéde által a Hét nemzedékhez címzett stadionban, valamint a világvége-történet kapcsán: „Naso felismerte a katasztrofális véget, mint senki más [...]."52

A regény két alapvető ismeretelméleti pólusát a káosz és a rend, a racionalitás és irracionalitás már részben utalt ellentéte képezi. Ez jelenti Róma és Tomi szembenállását, ugyanakkor a mítosz - ilyen értelemben a káosz, a be nem látható mitikus tér - győzedelmeskedik a racionalitás fölött. Róma száműzi a költőt, a költő viszont megteremti saját valóságát a világ peremén - Cotta racionális valósága feloldódik a mítoszban. Ezzel az arisztotelészi rendszerre emlékeztető elveknek, mint a szükségszerűség és a valószerűség, kivonására kerül sor. Tomi, Rómával szemben antitézissé válik a regényben. Cotta megért valamit, a mítoszban felismeri a saját nevét, „idézet-voltát",53 54 illetve ráismer arra, hogy a neve ott áll az utolsó világ lakóinak nevei között; akárcsak Mazzini neve az expedíció névlistáján. A római elindul megkeresni az ő „nevének", sorsának, talán átváltozásának jelentését. A megismerési paradoxon egyik állításához hasonlóan az átélő szubjektum számára manifesztálódik a jelentés - az olvasó számára ez a kérdés valószínűleg nyitva marad. Ugyanakkor az olvasó bizonyos fokig maga is részévé válik/válhat az utolsó világ szövegvalóságának: „Aki olvasni szeretne, annak magának is vállalkoznia kell az utazásra [.. .]"5i Maga az Olümposz is, mint a mitikus tér valamiféle szilárd fundamentuma, pozitív motívumként, „Cotta megismerési folyamatának koronájaként"55 értékelhető. A látás mint domináns nézőpont indokoltságát a regény sorai is nyilvánvalóvá teszik: „Vajon Naso mindenkinek más-más ablakot nyitott elképzeléseinek világára, mindenkinek olyan történeteket mesélt, amilyeneket az akart, vagy képes volt meghallani és befogadni?"56 A befogadó részint maga is formálja a történetet,57 Az utolsó világ az olvasás allegóriájának is tekinthető.58 Az Olümposz eredetként való megjelölése, valamint a tény, hogy Cotta nem találta meg Ovidiust, indokolhatja a Volker Hage által is megfogalmazott

50 Ransmayr 1995, 274.

51 Fröhlich 2001, 54.

52 Ransmayr 1995, 153.

53 Kulcsár-Szabó Zoltán: Kommentár helyett „hymen”? A metatextualitás felszámolása Christoph Ransmayr Die letzte Welt című művében. In: Tiszatáj 1999/6., 66-83.; ide ld.: 74.

54 Vogel, Juliane: Letzte Momente/Letzte Welten. Zu Christoph Ransmayrs ovidischen Etüden. In: Berger, Albert/Moser, Gerda Elisabeth (Hrsg): Jenseits des Diskurses: Literatur und Sprache in der Postmoderne. Wien: Passagen Verlag, 1994, 309-321; ide Id.: 310. (ford, tőlem, A. M.)

55 Gelhoff 1999, 28.

56 Ransmayr 1995:188.; kiemelések tőlem, A. M.

57 Vő. Anz 1997,122.

58 Kulcsár-Szabó 1999, 75; 80.

103