Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Staar Gyula: Múló szerelem volt a matematika? (Beszélgetés Vekerdi Lászlóval; 1. rész)
- Igen, és azt tanácsolta, gyorsan tűnjek el, amíg lehet. Hát eltűntem Sopronból. Később tudtam meg, hogy rövidesen keresni kezdtek. Kollégiumi társamat, akivel együtt laktam, néhány napra bevitték, vallatták, hogy mit tud, hol vagyok. Végül elengedték, mert bebizonyosodott, hogy semmit sem tud, ráadásul a maga módján enyhén németbarát is volt. Mit ad isten, a háború után Debrecenben ő lett az erdőfelügyelőség igazgatója. Jött hálálkodni nekem: „Lacikám, ezt neked köszönhetem!" Mármint a nyilasok börtönében töltött néhány napnak az igazgatói kinevezést.- Sopronból hazamentéi Debrecenbe?- Igen, de nagy kerülővel. 1944 szeptemberében már sűrűsödtek a bombatámadások, eltartott egy ideig, míg vonattal felvergődtem Budapestre. Egy darabig nagybátyámnál húztam meg magam. A főváros ostromát ott éltem át Vekerdy Tamás édesapjánál és édesanyjánál, egy sárga csillaggal megjelölt ház pincéjében. Akkor már akasztották az utcán a katonaszökevényeket. Nem volt kellemes érzés, én is megijedtem. Szerencsére nem tartott sokáig, rövidesen felszabadult Budapest. Vekerdy Tamás szépen megírta mindezt a Családom történeteiből című könyvében. Zavart, hogy a nyakukon élek ezekben a szűkös időkben, fogtam a zsákomat és kimentem a Déli pályaudvarra, amikor még nem zárult be teljesen Budapest körül az ostromgyűrű. Tamás édesanyja, Annus néni, ez a nagyszerű asszony, az életét kockáztatva utánam jött és szabályszerűen leszedett a vonatról. „Laci, ne bolondulj meg! Ahol négy embernek jut egy kis paszuly, ott az ötödiknek is marad. Ne álszenteskedj!" - perelt velem. Szót fogadtam neki és visszamentem..., mert nagyon szerettem.- A háború után miért nem tértél vissza Sopronba befejezni az egyetemet? Csak egy éved volt hátra.- Amikor a front elvonult, egyszer még visszautaztam Sopronba, hogy hazahozzam a holmimat. Mindenem megvolt, semmit sem loptak el, a szállásadónőm is visszafogadott volna, mégis, valami nagyon nem tetszett ott nekem. Beszélgettem a kollégákkal, a hallgatókkal, a kvesztori hivatalban dolgozókkal. Valami kimondhatatlan, furcsa érzés kerített a hatalmába, nem tudtam pontosan megfogalmazni, hogy mi lehetett.- Rossz érzés volt?- Nagyon rossz. Az egyik kollégám azzal fogadott: „Ugye, te már nem vagy kommunista?" Azután láttam, hogy a számunkra oly fontos diákszövetségben olyanok töltenek be vezető szerepet és vallják magukat kommunistának, akik korábban nagyon nem voltak azok. A hivatalban is a régi emberek ültek.- Váltottak egyet! Oly gyakran lát ilyent az ember.- Igen, persze, meg akartak maradni ebben a másik világban is. Nem voltak hívei az új rendszernek, csak úgy tettek, mintha azok lennének. Debrecenben nem ezt láttam. Ott Sántha Kálmán professzor rektorsága alatt megindult egy komoly tisztulási folyamat. A fasiszta professzorokat kiközösítették. Sántha előtt nem állhatott meg olyan ember, aki a legcsekélyebb módon is részt vett a disznóságokban.- Egyszóval hazatértél Debrecenbe.- Igen. Anyámnak is örök vágya volt, hogy orvos legyek, Sántha professzor pedig 1945 elején azonnal felvett orvostanhallgatónak. Még évet is beszámítottak, fizikát és kémiát sem kellett már hallgatnom. Boleman professzornál, Sopronban letett fizika vizsgáim Debrecenben is értéket jelentettek. Mindjárt a kórbonctannal, kórszövettannal kezdtem, azokat nagyon szerettem. Hamar átkerültünk a belgyógyászatra, ez a medikus életének roppant érdekes pillanata. Amit addig csak a könyvek leírásaiból ismert, az most ott áll előtte a maga valójában: a beteg ember. Ez döbbenetes pillanat. Odamegyünk hozzá, nézegetjük, kopogtatjuk, diagnosztizáljuk.- Az orvosi egyetemet azután már elvégezted. 85
