Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 3. szám - Tandori Dezső: Trio Montaigne (III. 69, Fülbenézni önmagunkkal?!)

Igen. S ha Montaigne, már ha e név, itt, nem kell-e ragaszkodnunk a bizton ele- mezhetőhöz? Csak épp óhatatlan az a ráismerés valami talán megalázóra: hogy miközben a létező, a jelenlétező (ha anyag, ha szellem) az egyetlen valós alapot adja, bőségével, megszervezettségével és hagyományosságával, alapot a tetszik, nem tetszik ittléthez, vagy akár az elrugaszkodáshoz is, az már, ahová rugaszkodnánk, örökké csak képzelődés anyagtalan szelleme marad, henye és esetleges torzkép, vagy ha nem torz is, mintha bizonysága lenne mindegyre annak, hogy a - tetszik, nem tetszik - megadottságok együttese, pillanatnyilag embernek lenni mind a virtuális vagy állati lények közt, a nem rokonszenves (végső soron ásatási) világromok épségesnek nevezett együttesében stb., nem a meglétezőség kényszerű haza-ragaszkodását igazolja az is tehát, ha elhagynánk... jó, hogy „mit", azt így-úgy tudjuk (ásatásaink és jelenbéli felismerési módszereink, önérdekeink módszeressége szerén), ha elhagynánk a félig, háromnegyedig, zenóni alapon majdnem teljesen tudottat (nem a tudomány tudására gondolunk okvetlenül), nem követelne vajon egy teljesen más világérzékelést is az elhagyás? Oly jelentősen másfélét, hogy már nem is rólunk lenne szó? De ezekről a kérdésekről, filozofikusan bár, a Töredék Hamletnek című kötetemben már 1960-1967 között beszélni tudtam, és az akkori HÍD e dolgokból sokat közölt.

80