Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 3. szám - Miklya Luzsányi Mónika: Iszalag

rándult a gyomorba szorított szó, Urunk Jézus áldj meg minket, távol lévő kedveseinket, ámen. Akkor még verőfényesen sütött a déli nap, a hótakaró tetejére jégpáncélt olvasztott, a kutya úgy futott rajta, mintha csak egy fekete tollcsomót görgetne a szél, bejárta az egész kertet, a szőlősorok végéig leszaladt, vakkantva kergette el a betolakodó varjakat, a verebekkel vitába szállt, perlekedett velük. Akkor még sehol sem volt a hóvihar, este tört ránk, a dűlőúton.- Egyetek, no - biztatott minket Óma, és Norma elé tette a comb legszebb darabját.

Óma jeles szakács hírében állt az egész faluban, az étel most mégis száraz poz- doijadarab, tömtük magunkba szó nélkül.

Óma háttal állt, a kredencnél matatott.- Anyátokról van-e valami hír?

Norma kezében megállt a villa, a kés, csilingelni kezdtek az ablakon a jégvirág fagyott levelei, üveghangjukban nevetés, édesmama kezében borospohár, tavaly, tavalyelőtt meg azelőtt mindig, a világ kezdete óta, karácsony másnapján poharát teletölti anyánk, csordul vörösen a bor, áldjon meg az Isten Óma a következő évben is. Odakint a jeges havon a présház körül szikrázott a nap, élesen csaholt Boglyas, nyúlnyomot talált, rágtam a húst, Norma letette az asztalra a kést, a villát, a fekete sávot az ég alján senki sem látta meg, anyánk, ki tudja hol, nincs róla hír, kérdezni sem mer senki sem.- Én mondtam neki - dohogott tovább Óma -, mondtam neki mindig, hogy hallgasson.

A veranda kövén hangosan csapdosta csizmás lábait Gerberák, mielőtt kilépett volna a szakadó hóesésbe, Boglyas tanácstalan meredt utána, Norma még mindig a kályha előtt ült a rongyszőnyegen.

Az év nálunk az adventtel kezdődött, persze, ezt te megint nem értheted, nálatok sose volt adventi koszorú, nem vártátok a világosságot a sötét, decemberi estéken. Gyertyát gyújtott édesmama, egyet, aztán kettőt, karácsony előtt égett mind a négy, éreztük, hogy itt van, már közelít, szenteste a gyertyafényben remegő karácsonyfa alatt énekeltünk valamennyien, édesmama, Norma, én, apuka zongorán kísért bennünket, gyakran beszöktünk a templomba is, az üres padsorok között vártuk azt, aki értünk földre jött. Mikor apánkat elvitték, mikor a gyámhatóságtól jöttek értünk, akkor is odabújtunk.

A dűlőúton karácsony másnapján édesmama, Norma meg én, köröttünk néma szőlősorok, édesmama vállán tarisznya, benne serleg, kalácscipó, Óma présháza messze, a hegyben benn, édesmama széles, nagy kendőt tekert fejére, de kibomlottak fürtjei a szélben, arcát veresre csípte a fagy, Norma, Normaaa, merre vaaagy?

Sohasem fogom tudni elmesélni neked azt a karácsony estét, amikor még apuka otthon volt, amikor még visszavártuk édesmamát, amikor alig tudtunk hazavergődni a dűlőúton. Teresa néne csak mondta, mondta, mi fázósan bújtunk össze, mint a kislibák, apuka tükörarca megremegett, ahogy Teresa nénére szólt:- Hagyja őket néne. Tán utoljára mentek ki oda.

Teresa néne nem szólt többet azon az estén, mi sem, még Boglyas se nyítt, pedig átfagyott az ártatlan, vacogott még másnap reggel is. Alig bírtunk életet verni bele.

53