Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Elek Tibor: „szövegek közötti térben”(Bogdán László újabb verseiről)
én kötetbeli aktuális identitását. Címekkel, mottókkal, ajánlásokkal múlt és jelenbeli kor- társ költőbarátokra is gyakorta utal a vallomástevő vagy elbeszélő én, s ezáltal az ő emberi és/vagy költői világukat is a sajátja részévé teszi. Ebben az értelemben is lehet, van ennek a lírai naplónak, önéletrajznak nemcsak életút-felidéző, újrajátszó (még ha a „felidéző" be is látja „vállalkozása képtelenségét", hogy „Nem lesz olyan, mint régen. / Más nap süt már az égen."), de aktuálisan életműösszegző, összefoglaló és felmutató szándéka is. Tovább élhetett ez a törekvés a legújabb, a Szindbád a taligán című 2007-es kötet összeállításakor is, de mivel itt a szerző különböző fejezetekbe, ciklusokba tagolja a sokkal változatosabb formavilágú és nagyobb időintervallumból származó verseket, kevésbé feltűnő. Egy-egy 2000-ben, illetve 2003-ban született versből (A pohár: „Ez már nem átirat, felszámolták a múzeumot, az átiratoknak vége. / Fénybe írom át hamarosan az arcom, minden enyém lesz. / Nem kellenek már tükrök, maszkok, hivatkozások, idézetek,"; A régi nevetések: „Málik a nevethetnék, / bohócarcról a festék"; A keddi lidérc/Harmadik. A félálom: „Lehull az álarc. Minek az álca?") akár arra is következtethetnénk, hogy az új kötet a korábbi törekvésekkel való szakítást, valamiféle váltást mutat Bogdán költészetében, csakhogy egyrészt ismerjük már az e verseknél később született, fentebb fel-felvillantott köteteit is, másrészt, ha a konkrét versek világában (sőt, az előttük születettekre gondolva) igazak, érvényesek is lehetnek ezek a kijelentések, a később keletkezőkre, s így a kötet egészére vonatkoztatva, nyilvánvalóan nem. A kötetnyitó ciklus már címével is a korábbi versvilágokhoz való kapcsolódásról árulkodik: Átiratok múzeuma. A pótkötetből és a keletkezési dátumaiból következtethetően olyan verseket tartalmaz, melyek az 1998-ban megjelent Átiratok múzeuma című kötet összeállítása utáni években keletkeztek. Talán az is összeköti őket ugyanakkor, hogy játékos, ironikus, többnyire pajzánul és humorosan erotikus, de inkább alkalmi versezetek ezek, például a Petőfi-allúziót alkalmazó Erdélyi szamár című, vagy a Szilágyi Domokos, Orbán János Dénes előzményekre rájátszó Don Quijote negyedik szerenádja. A második ciklus kéttucatnyi versében Bogdán az általa már a hetvenes években fordított román költőtárs (lásd az előző kötet Vária Attila a Lidóban rólam mesél Petre Stoicának című versét!), Petre Stoica hangját és költői világát veszi kölcsön, hogy a huszadik századi költősors egyik, számára sem ismeretlen, balkáni változatát megformázza. A meglepő, hogy ez a ciklus már 1997-ben elkészült. Csaknem tíz évvel későbbi viszont, így valóban az egyik legújabb műve, a kötetzáró Hamlet és Horatio című 29 szonettből álló ciklus, amelyben előbb Hamlet újraéli, hogy ismét színre lép („Kimaradnék. De már nem lehet. / Maszkok rángatnak utált szerepek."), majd a hatodik, félbetört szonett második felétől már többnyire Horatio filozofál, monologizál, s közben dialogizál is a sírásóval, majd Fortinbrasszal Hamletról, „a fegyveres filozófus "-ról, illetve az őt követő korszak államáról. A besúgórendszer itt még tökéletesebben működik, mint Claudius idején („Mindenki mindenkit megfigyel, / dán a norvégot, norvég a dánt"), s az állam célja, hogy „mindenki norvéggá legyen / Az asszimiláció az új elem!" Horatio az ész cseleivel ebben a világban sokáig meg nem maradhat, emigrációba kényszerül, s végül követi Hamlet (akinek rejtélyét - hogy ki is volt és mit is akart - megfejteni neki sem sikerül) szellemét. Bogdán költői észjárásának jellemzéseként tanulságos elemzést lehetne készíteni e mű kapcsán arról, hogyan is olvassa egymásra a legkülönbözőbb szöveghelyeket, hogyan építkezik azokból a saját világa létrehozása során, s hogyan is létezik a „szövegek közötti térben". Ha csak arra felfigyelünk, ahogyan elindítja ezt a ciklust! Cím: Hamlet és Horatio, alcím: Szerepcserék, ajánlás: Bódy Gábornak, aki fegyveres filozófusnak hitte Hamletet, a másvilágra, I. fejezetcím: Egy álmatlan királyfi a lehetőségein töpreng, mottószerűség: Pasztemak-variációk. Vagy arra, ahogy később a cervantesi „út", ami „százszor jobb, mint a fogadók", és a borgesi elágazó ösvények kertje motívumát magától értetődő természetességgel építi be műve világába. Nem is szólva azokról a lehetséges áthallásokról, amelyeket 49
