Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Elek Tibor: „szövegek közötti térben”(Bogdán László újabb verseiről)
Elek Tibor „szövegek közötti térben" Bogdán László újabb verseiről Bogdán László legújabb verseskötete (Szindbád a taligán, 2007) elvileg jó alkalmat kínálhat ahhoz, hogy újabb verseiről értekezhessek, de gyakorlatilag csak abban az esetben, ha az „újabb" szónak, több okból is, igen tág időintervallumú jelentést tulajdonítunk. A szerző régi jó szokásához illően ezúttal is év, hónap és gyakorta napi pontosságú keltezéssel látta el alkotásait, s ezekből kiderül, hogy nem is annyira újak a legutóbbi kötet versei, hiszen az elmúlt tíz év termékei: a legkorábbi, a Damjanich kardja 1996 októberében, a kötetzáró Hamlet és Horatio című ciklus pedig 2006. augusztus 11-17. között íródott. Ráadásul jórészt ebben az időszakban íródtak olyan előző köteteinek versei is, mint az Átiratok múzeuma (1998), az Argentin szárnyasok (2001), Az erdélyi madonna (2004), P. a ketrecben (2004), A démon női alakot ölt (2006). Az új kötet versei tehát ritkán újabbak az előző öt kötet versanyagainál, például olvashatók köztük még a 2001-es Argentin szárnyasok egyes darabjainál is korábban születettek (igaz, hogy az Átiratok múzeuma című 1998-as kötetben viszont a hetvenes, nyolcvanas évekből származó versek is). A legújabb kötetről szólva ezért célszerű a benne foglalt versanyaggal nagyjából egyidejűleg született kötetekről sem megfeledkezni. Ezek a tények nemcsak azt jelzik, hogy Bogdán kötetei összeállításánál esetenként bátran nyúl a koncepciójához illeszthető jóval korábban született alkotásaihoz, de azt is, hogy írói műhelyében az elmúlt bő tíz évben időnként egyidejűleg, illetve párhuzamosan is születtek később külön kötetekké szervezett versanyagok, ciklusok - arról nem is szólva, hogy ugyanakkor elbeszélések, regények, kritikák és különböző műfajú újságcikkek garmadája is született (az utóbbiak a sepsiszentgyörgyi Háromszék főmunkatársának írásaiként). Bogdán írói termékenysége és sokoldalúsága közismert, e tekintetben a kortárs magyar irodalomban a Tandori Dezső utáni helyek egyike, azt hiszem, őt illeti meg. Azon alkotók közé tartozik, akik számára az írás valóban életformává vált, miközben éppen a különböző természetű szövegeiből jól látható a rendkívül széles körű figyelme, olvasottsága, tájékozottsága is. A fentieket nem külsődleges, közhelyes megállapításoknak szánom, hanem már velük is szeretnék utalni az életmű alakulástörténetének jellegzetességeire, egyrészt arra például, hogy Bogdán könnyed magabiztossággal váltogatja különböző írástípusait, miközben a témái, motívumai, mondatai, esetenként hősei is magától értetődő természetességgel járnak át azok egyikéből másikába (folytatódnak vagy bukkannak föl évekkel később újabb szövegekben), illetve az olvasmányaiból az írásaiba. Másrészt arra, hogy az utóbbi évtized(ek)ben egyre inkább szövegekben, „szövegek közötti térben" élt (ahogy írja is az Argentin szárnyasok fülszövegében), s olvasóit is abba vonja be, talán ezért is válik a szövegekben létezés, az írás (az egymásra írás) általi önmeghatározás maga is 46
