Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 2. szám - Kerényi Ferenc: Egy ősbemutató emléke (175 éve mutatták be Katona József Bánk bánját)

sokkal többre tehető mennyiségből egy németes város könyvesboltjába ennyi jutott volna, elképzelhetetlen. Ennél beszédesebb az a tény, hogy a Bánk bán - szemben Katona többi, játszott darabjával, és akár az 1810-es évek sikerprodukcióival - egyáltalán színen maradt a romantika korában is. A kolozsvári (1834), a budai (kétszer 1835-ben és egyszer 1836- ban), a debreceni (1836), a miskolci (1836), a pesti (1839) előadások láncolata nem nevezhető ugyan a dráma diadalútjának, de mindazonáltal folyamatos érdeklődést tanúsít.

Az irodalomtörténet a „miért?"-re már megadta a maga válaszát. Kimutatta a dráma szövegében azokat a romantikus vonásokat, amelyekkel Katona mintegy megelőzte korát. Ilyen Bánk belső konfliktusa (a főhős addigi, kizárólagos külső konfliktusaival szemben), a korábban az utolsó felvonásban színre lépő és a megsérült világrendet helyreállító uralkodó ábrázolása helyett a tébláboló és szintén saját, királyi és férji belső konfliktusát behozó II. Endre fölléptetése az V. felvonásban, a reformkori nemzetegységet megszemélyesítő, Petur és Tiborc panaszait egyesítő nagyúr szereplése a IV. felvonás nagyjelenetében stb.

Hozzátehetjük a színészettörténeti szempontot is. Ez pedig az V. felvonás sokat emlegetett és elemzett szerzői utasításához kapcsolódik: Bánk a királyné ártatlanságának hírére „mindeddig oszlop módra állott, földre szegezett szemekkel..." A korabeli színészeti kézikönyvek és a belőlük készült kivonatok a színpadi álláshoz a „lábak mint szobor" instrukciót fűzik, azaz az enyhe harántterpeszt, a kontraposztot, amelyből bármilyen irányú mozgás könnyen indítható. A lelki összeomlás határán álló, cselekvésképtelen Bánk nem veheti föl ezt a pozitúrát, ám a belső konfliktus csúcspontjának ábrázolására az 1810-es, sőt még az 1830-as években sincsenek meg a megfelelő színészi eszközök. Marad tehát a néma, oszlopszerű állás. Az 1840-es évekre azonban megváltozott a helyzet. Lendvay Márton, aki először 1834-ben Kolozsvárott játszotta a nagyurat, 1845-ben, a Bánk bán kirobbanó sikerének esztendejében egy társadalmi dráma (Czakó Zsigmond: Végrendelet) őrülési jelenetének hasonló feladatát már meg tudta színészileg oldani: „...mozdulatlanul és mereven állt, s csupán arcával és szemeivel úgy jelezte lelkének és agyának kifordulását, hogy a közönség megborzadt bele..."

Nemcsak a színész, de a publikum is mintegy felnőtt a drámához. 1839-ben Petur hazafias tirádái és Tiborc panasza hatottak a nézőtéren, 1845-ben pedig Lendvay Mártonban, az ideális hősszínészben már a magyarság eszményképét ünnepelték. Ezt mutatja az 1845 november 1. és 1848. március 15. közötti 17 előadás, amelyeket közel 20.000 néző látott, az akkori Pest-Buda lakosságának 15%-a. Tizenöt év alatt a Bánk bán nemzeti dráma lett, amelyet méltán követelt színpadra a nép a magyar forradalom estéjére. Az 1848. március 15-i előadásnak is egyetlen színlapját ismerjük, néhány évtizede került csupán elő. A forradalmi lelkesedés, a kiszabadított Táncsics Mihályt hozó tömeg beözönlése miatt végül félbeszakadt előadáson a tizenöt év előtti ősbemutató szereplői közül többen most is színpadon voltak. Bartha János ezúttal II. Endrét, Szilágyi Pál Simon bánt, Szentpétery Zsigmond Tiborcot, Egressy Gábor pedig Peturt játszotta. Udvarhelyi Miklós megőrizte Mikhál bán szerepét.

A Bánk bán nemzeti dráma lett, amelynek auráját a kétszeri betiltás (1839 és 1845, valamint 1849 és 1858 között) csak növelte. Ereklye, a kánon minden előnyével és hátrányával. De ez már egy másik történet, a recepció- és kultusztörténet tárgya.

89