Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 2. szám - Kapuściński, Ryszard - Szenyán Erzsébet: Lapidárium VI. (2. rész)
hibázik, szívesen segítenek, amiben tudnak. Ezért aztán Amerikában autózni kellemes dolog. Banális az a megfigyelés, miszerint több Amerika létezik, de minden bizonynyal nagyon jól meg lehet különböztetni - kettőt. A nagyvárosok Amerikáját és a vidéki Amerikát. Két külön világról van itt szó. Erről magam is többször meggyőződtem, legutóbb akkor, amikor Salt Lake Citybe utaztam. Úgy terveztem, hogy egy városszéli motelben fogok megszállni, mert az jóval olcsóbb, mint egy szálloda bent, a városban. A központig még vagy nyolcvan kilométer volt hátra. Megálltam egy Santaquin nevű elővárosban. Az üres büfében unott pincérnő üldögélt. Szendvicset és kávét kértem. Gyerekek játszottak kint, az üres utcákon, a családi házakat buja zöld növényzet vette körül. Csönd volt, egyetlen járművet, egyáltalán semmiféle mozgást nem láttam. Úgy döntöttem, hogy autózom még vagy húsz-harminc kilométert, megszállok valamilyen motelben, s majd csak másnap reggel megyek be a városba. Ugyan kérem! Alig tettem meg tíz kilométert, amikor hirtelen - mintegy varázsütésre - a kétsávos út háromsávosra, a háromsávos mindjárt négysávosra, az pedig öt- és hatsávosra bővült, mellettem máris tízesével, százasával suhantak, vágtattak, előztek a járművek, néhány másodperc alatt körülkerített az egész, lendületbe jött masinéria, a lüktető, rohanó, megvadult autóménes, mindenféle ismeretlen arcok villantak fel mellettem szélvédőre meredő tekintettel, mert itt bizony figyelni kell, itt egy pillanatra sem lehet félrenézni. Mit tegyek? - törtem a fejem lázasan, pánikba esve, mert óriási futószalagon találtam magam, amely sebesen haladt előre, én meg sodródtam rajta tanácstalanul, azt sem tudtam, hova és minek, így aztán, hogy valamiképpen megmeneküljek, elkezdtem óvatosan, nagyon óvatosan a külső sávba húzódni, hogy az autópálya legközelebbi lejárójánál félre tudjak állni, s meg tudjam állapítani a helyzetemet. Hol is vagyok? Mit kell most tennem? Egy sor kockázatos manőver után, egész testemben remegve, végre letértem egy mellék- útra, körbenézek, hát ott egy szálloda. Némi aggodalommal töltött el, hogy nem út menti, vidéki, negyvendolláros motel volt, hanem hivalkodó luxus Marriott virágágyásokkal, vadszőlővel, szökőkúttal. Ide még benézni is kár - gondoltam magamban -, kétszáz dollár, ha nem több! Látom, hogy egy mexikói munkás füvet nyír a szálloda előtt. - Hermano! - szólítottam meg spanyolul. - Hol van errefelé olcsóbb szálloda? Elgondolkodott. - Nem tudom, senor - válaszolta, és azt tanácsolta, keresgéljek tovább! Elindultam, kiértem egy benti útra - négy-négy sáv mindkét oldalon -, ez a városon keresztül vezetett, ám hirtelen elfogytak a házak, a nyaralók, a kertek és barnás színű sivatag vette kezdetét. Itt végződött a város. Megfordultam, elindultam visszafelé, oda, ahonnan jöttem, a nagy Amerikában általam ismert egyetlen biztos, menedéket nyújtó pont: a 15-ös autósztráda felé. Mentem, mentem, már alighanem közel lehettem a célhoz, amikor forgalmas kereszteződéshez értem, s örömmel gondoltam - végre megvan! Megvan az én 15-ös sztrádám, mindjárt hazaérek, és jobbra kanyarodtam, ám a következő pillanatban rádöbbentem, hogy nem, hogy túl korán kanyarodtam le valamiféle 800 West jelzésű útra, s ahogy ezen haladtam, megpillantottam végre az én 15-ösömet, csakhogy fönt, a magasban, egy betonhídon, én meg lent voltam, a földön. Hogy jussak fel oda, a 71
