Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 2. szám - Balázs Attila: Kinek észak, kinek dél: a visszatért Délvidék
követve ő is elhajózott az Újvilágba. Kanadában, Újfundlandon kötött ki, ahol sikerült egy kis nyájat összeterelnie magának. Részletgazdagabban nem jön elő a kép, pedig oly jó lenne tudni Mihály atya haláláról is valamit. Ilyen értelemben temetetlen halottként, éjszaka meghalt indiánként, netán jelöletlen sírban hánykolódóként ne kísértsen tovább ebben a mi kis történelmes regényünkben. Megpróbálom megérdeklődni Emicától, szerinte mégis hányán eshettek áldozatul a „vak bosszúnak" - ezrek? tízezrek? amikor a szomszédos félszobában a saját horkanására, majd sorozatos szellentésére feleszmélő, és bizonyára egy ideig hallgatózó férj gyorsan előhozakodik egy másik újságkivágással. Méghozzá a saját gyűjteményéből. A Daily Telegraph 1942 májusából származó egyik írásával, amely Újvidéken a razzia alkalmával megkínzott és megölt gyermekekről szól. A jugoszláv emigráns kormány memoranduma, mint kiderül, abban az időben százezerre becsülte az áldozatok számát. Nem akarom idegesíteni a lakás jólelkű úrnőjét azzal, hogy éhesen szaglálódó egeret láttam a Titkok Szekrénye alatt. Inkább hallgatok. Bölcsen? Alnokul? ■■ A Megtorlás Könyvében olvasható az a történet is, amelyben valaki, egy szlávos családnevű, amúgy magyar ajkú inas éppen hazafelé igyekezett a telepi kerékpárműhelyből, amikor ismeretlen fegyveres igazoltatás céljából megállította. Pontosabban abból a célból, hogy megkérdezze, magyar-e? A fiú rögtön kapcsolt, mondván, hogy szlovák. Szerencséjére zsebében épp ott lapult a keresztlevele, amivel tüstént alá is tudta támasztani állítását, így aztán mehetett tovább. (Holubov, Holupkov, valami ilyesmi volt a neve ennek a talpraesett gyereknek. Nomen est omen, később valódi holubiar, híres galambtenyésztő lett belőle ugyanott, az újvidéki Telepen.) Nos, Balázs Pál zászlós meg valahol a Don-kanyar tájékán vallotta magát szerbnek, amikor orosz katonák kezébe került, szerencséjére azok nem figyeltek fel arra, hogy bezzeg ez az ember eléggé temerinies magyarsággal beszéli a szer- bet. Történt a dolog 1943 jégvirágos, emberpróbáló telén, amikor a szovjet csapatoknak az urivi hídfőből indított elsöprő támadása nyomán mintegy száz kilométeres áttörés következett be, tátongó lyuk, amivel a sokktól valósággal lebénult magyar vezetés nem tudott mit kezdeni. Jány Gusztáv hadseregparancsnok visszavonulót fújt széteső hadának, mire az Isonzót is megjárt Svetozar Borojevic von Bojna tábornagyra, Isonzó Vitézére is jól emlékező Balázs Pál - ahogy harsányan mesélni tudta később - begyújtotta a maga motorjait „lükvercbe". Ennél persze sokkal kevésbé lehetett a helyzet vidám, midőn a sűrű hóhullás függönye mögül a Vörös Hadsereg néhány kalasnyikovos figurája szinte odaugrott, odavetette magát eléje. Ám a távolság utóbb megszépítette e fagyos (forró?) találkozást, utólag komikus elemek beleszövését is lehetővé téve. Balázs Pál temerini gabonakereskedő élménydús útját a Don-kanyartól a dél-magyarországi Szegedig egy másik könyv dolgozza fel szép reményű krónikásuk tollából, s ha itt-ott bővelkedik is münchauseni elemekben ama szerény munkácska, belőle mégis jól kiolvasható - itt-ott csaknem élvezhető megfogalmazásban - az apai nagyapa életreszóló, két folyóhoz fűződő dupla kalandja. Meg 23
