Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 2. szám - Balázs Attila: Kinek észak, kinek dél: a visszatért Délvidék
maga Draza Mihajlovic szponzorálta volna. Méghozzá azért, hogy a vérfürdő felrázza a szerb népet, s ezáltal mind többen, mind gyorsabban váljanak szimpatizánsukká. Ruzic őszintén sajnálta, hogy a fő hóhéroknak sikerült egérutat nyerniük Németország felé, azonban ennél ezerszer jobban izgatta, hogy nem tudott igazából rájönni: akkor és ott, azon a szörnyű napon ki mentette meg, és mi célból. Mert odáig rájött, hogy hát valószínűleg őt, mint olyan markosat, amilyen, fizikai segítségnek tartalékolták. Takarítónak. Ezért nem húzták le róla a ruhát, miként azt a többiekkel, a lékbe Jövendőkkel megtették, hogy végzetük előtt a hidegtől sírjanak és üvöltsenek a szerencsétlenek, kínjukban a halálukért könyörögjenek.- Miért? Pedig valahonnan...! Valahonnan ismerte az illetőt. Az ötvenes évek derekáig cipelte magával e súlyos kölöncöt, töprengett rajta, rágta magát, amikor is végleg belefáradva az életbe, jobblétre szenderült. Ötvenöt novemberének ötödik napján, délután három órakor lehelte ki nemes „őrzővédő" lelkét. Öt-hat perccel azelőtt, hogy ettől térben se messze az Önök szerény krónikása megpillantotta e drága, dialektikus világot. (Aminek, persze, nincs különösebb jelentősége. Vagyis...?) Ruzic Sanyi összeomlása viszonylag gyorsan következett be azután, hogy orvosától értesült tempósan előrehaladó agyér-elmeszesedéséről. Cimborái már megtapasztalták az azelőtt örökké, még kapatosán is nyomon beszélő kolléga aggasztó furcsaságait, hogy például elveszíti a történet fonalát, gondolatai szétesnek, olyannyira, hogy egészen apró törmelékként kavarognak, muslincákként röpködnek a feje körül, Sanyi meg képtelen rendet rakni közöttük. Jött a gyakori lapszus, hogy meséjét az egyik történet elejével kezdte, aztán meg a másik végével fejezte be. Eléggé gyakran elsápadt, rosszul lett, elfelejtette, hol van. Le kellett ülnie, utóbb pedig megesett vele, hogy elájult. Halála előtt mondta egyszer: rájött, hogy a razziában ki mentette meg. De hiába nógatták, faggatták, nem árulta el. Halála után viszont egy mappát találtak az ágya alatt, benne csupán két, ám meglepően jó tusrajzot. Egyik egy bajszos, szúrós szemű férfiút ábrázolt, s pontosan olyan volt, mintha a betyár Rózsa Sándor theresienstadti börtönben készült portréjának hű másolata lenne. Azzal, hogy itt - a bő gatya fölötti katonakabáton - a portré bajszos alanya a magyar honvédség őrmesteri rangjelzését hordja, nincs pipa a szájában, a háttérnek pedig nincs jelentősége. A másikon viszont egy láb látható, jég hasadékából mered kifelé, talpával az égnek, s rajta egy borzas sirály tollászkodik unottan. Mindkettő cím nélkül. Pontosabban: az előző hátoldalának jobb alsó sarkában egészen apró, dőlt betűkkel ez állt, illetve áll még mindig minden kétséget eloszlatandó: A Megmentő. ■■ Mit jelent, mit nem, nehéz eldönteni, azonban mintha Ruzic Sanyi soha nem akart volna szembesülni azzal a ténnyel, hogy az újvidéki hideg napok fő szerzői és kivitelezői közül a háború befejeztével szinte mindenkit átadtak a magyar hatóságok az erre alig váró jugoszlávnak. (Mint ismeretes, még Horthy Miklós 17
