Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 2. szám - Balázs Attila: Kinek észak, kinek dél: a visszatért Délvidék

Szenttamás (Srbobran, magyarán: Szerbvéd) határában húzódott, a jugoszláv csapatok azonban alig-alig használták, végül is többnyire harc nélkül vonultak hátrébb (ha nem is Korfu szigetéig, mint az első világháborúban). Aztán legfeljebb ürítkezni (szarni) jártak beléje az arra serénykedő, megszorult emberek.

Másnap fejfájás nélkül, pihenten kelt, megborotválkozott, jól megkaparta- kefélte előtte frissen megpatkoltatott lovát. Délután lett, mire megjött a parancs az indulásra. Az út nyílegyenesen tartott délnek, remek bácskai feketeföldek, hajladozó gabonatáblák, távoli dombok és sűrű tanyaépületek között. Rájuk esteledett, mire beértek Szenttamásra, ahol átlépték a Ferenc-csatornát. Szenttamás ijesztő háborús képet nyújtott: a templomtornyon ágyúgolyók nyoma, a torony egyik felét elvitte egy telitalálat. Betört és összerombolt üzletek, házak, ablakok és ajtók, látszott, hogy egy-egy pontján nagy harc dúlhatott. A város akkor már magyar kézben volt, de még mindig működtek a csetnikek, akiknek egy része a város kriptáiban bújt meg, onnan intézte „dögletes" támadásait. Közvetlenül a híd után foglyok hosszú sorával találkoztak, egy szerb kerékpáros zászlóaljjal, teljes létszámban. Szomorúan gyalogoltak földszürke ruháikban, mindegyik maga mellett tolta biciklijét a szükséges málhával, szuronyos magyar őrök kísérték őket. Hosszú ideig tartott, amíg elvonultak, sok magyar is akadt közöttük, ezek tisztelegtek, integettek. Utána „honvisszafoglalóink" továbbmentek a sűrűsödő estében. Az eget felhők borították, az éjszakai hideg beszivárgott a ruhák alá, az úttól jobbra-balra halkan zümmögött, zúgott az éjszakai bogarak kórusa, amelyet néha túlharsogott a tavakban ugráló békák brekegése (brekegsz te is?). Csöndes, hideg este lett, s már nem is bánták volna, ha így marad, de az eső, sajnos, a levegőben lógott, s nem sokkal azután, hogy elhagyták Szenttamást, megeredtek az első hűvös cseppek. Ettől csakhamar előkerültek a sátorlapok. Felhajtották a csuklyákat, amelyekkel úgy néztek ki az éjszakában, mint fekete kísértetek.

Egyenletes, lassú tempóban haladtak délfelé, egyre csak délfelé, némán, a régi határokig - írja Sz. I. Majd így folytatja: Az oszlop néma volt, a legények ajkáról már lekopott a nóta, csak a patkók csattogása és a kerekek zörgése hallatszott a kemény betonúton. Jobbra-balra az út mellett sötét tanyaépületek tünedeztek fel, de lámpa egyikben sem világított, mintha kihalt lett volna a környék. Puskát kézben tartva ültek az emberek a kocsikon, én kivettem revolveremet a pisztolytáskából, és a zsebembe csúsztattam. így haladtunk előre a titokzatos bácskai éjszakában.

■ Ezek a félelmetes, lúdbőrzést kiváltó csetnikek, akikről itt szó van, s akikről Jugoszlávia legutóbbi szétesésének folyamatában is sokat lehetett hallani, a haza becsületének és szabadságának védelmére az első világháború után alakult, országos szervezetként működő Csetnik Egyesület tagjai voltak. A magyar hadsereg bevonulásakor szórványos, bár itt-ott makacs ellenállást tanúsítottak. Ennél komolyabb akadályt elsősorban azért nem jelentettek, mivel önálló katonai erőnek nem, csupán a reguláris egységek különféle gerillaakciókkal való támogatására találták ki, illetve képezték ki őket. Továbbá az is gyengítette a csetnikeket, hogy két ágra hasadtak: egyik részük német, másik részük angol segítséggel szerette volna Jugoszlávia egységét megőrizni, ezért egymás között is véresen

9