Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 12. szám - Bálint Péter: Magam ajánlása (Örök közelség, ezer emlék – Szentkuthy Miklós válogatott dedikációi)
(Újfent le kell írnom róla, a nyomatékosítás és figyelemfelhívás kedvéért, hogy miközben honi irodalmáraink intézményektől, alapítványoktól, pártkatonáktól kapott milliókból osztják az észt, igazságot, rangot és méltóságot úri jókedvük szerint, nem is oly messze a szülőföldjét el- vagy leválasztó határtól, Zomborban hónapok óta kenyérkereset nélkül él, él az irodalomban, az irodalom által, és hogy szentélyében adózzon tisztességgel mások irodalmi tevékenysége előtt. Nem csodálkoznék, ha egyszer valóra váltaná Cioran nem kevés epét rejtő, meglehetősen pikírt hangnemben előadott tervét: „Meg kellene írni az írók egymásról való véleményének történetét". A Szentkuthyról írott monográfiája kapcsán, néhány év rálátásából, elmondhatjuk róla is azt, amit Babits Mihály mondott az Új-Arany-életrajz esszéjében Voinovichról, őt tartván egyedül alkalmasnak egyfajta szintézis megírására: „a költő kéziratainak s életére vonatkozó ismeretlen apró adatok tömegének volt birtokában, melyek munkáját akkor is értékessé tennék, ha nem terjedne túl ez adatok egyszerű kiadásán. Hanem annál az önmegtartóztató szerénységnél fogva is, mellyel az adatokat beszélni hagyja, s maga teljesen a háttérbe vonul".) Fekete J. József fent idézett két, s a dedikáció meglehetősen sokféle intenciójára és eltérő kommunikációs formájára tapintó mondata (mely előrevetíti egy hosszabb tanulmány kereteit és távlatait), érdemesnek tűnik arra, hogy továbbgondoljuk Szentkuthy mindenki másétól elkülönböző magaajánlási szándékát és meghökkentő, máshonnan nagyon is ismerős frivol nyelvi és dramaturgiai játékkedvét. A Fekete J. József által említett gesztus, hogy a dedikációban végső soron Szentkuthy „önmagát írja ki", feltételezi azt, hogy Szentkuthy - miközben Balzac életművéhez hasonlítható számú „hőst" és „színpadi-szereplőt", „torzót" és „papírfigurát", „szentet" és „őrültet" szerepeltetett műveiben - megtalálta a megszámolhatatlanul sok és sokféle álarc mögött önmagát, s tudja ki is az a Szentkuthy Miklós, aki Szentkuthy Miklós nevében aláírja szignatúráját. A dedikációt író Szentkuthy - a Krúdy-képét író, a maga felfogása és érdeke szerint felülíró Márai kapcsán megnyilatkozó Angyalosi szavait kölcsönvéve - tehát úgy beszél magáról, „mintha valaki másról beszélne, vagy úgy tesz, mintha valaki más beszélne róla", s az „önmaga" kiírása közben a megszólított másikat is kiírja-kibeszéli azáltal, hogy a dedikációba az ő személyiségét, múltját, korreszpondanciáját és szavait is beleírja az ajánlásba, ilyetén módon a dedikáció mindkét szereplője: a dedikáló és a címzett, a magát kiíró és a játékba beemelt másik felett áll, akár a színi rendező. Másfelől az „önmaga" kiírása a megfékezhetetlen és önálló életet élő képzelet szabadon eresztését is jelenti; a Szentkuthy-féle írói különcséget és erőteljesen fikciós természetet találóan jellemezhetjük Baudelaire kifejezésével, mely szerint a költő a képzeletet a „képességek királynőjeként" tiszteli. Szentkuthy dedikációi, cseppet sem eltérvén másfajta műfajban született írásaitól, maguk is a képzelet e felsőházi vagy uralkodói gesztusát jelenítik meg; olyasfajta grandezzával és nyelvi finomsággal (Nádor Tamást idézve: „pazarló, nagyúri módon, a kifogyhatatlanság gesztusával") szólítják meg a címzettet, akár egy Proust- féle Charlus báró vagy Swann a vizitációban köréje gyűlt érdeklődőket, mert hiszen a magát ajánló sohasem lehet biztos abban, hogy nem az övéhez hasonló érdeklődést vagy hajlamot mutatják-e föl. Szentkuthy dedikációi ugyanakkor rejtekezések és rejtjelezések mintapéldányai is. A megírt és könyv alakban megjelent szövegben elrejtező szerző, éppen a dedikáció és az abban rejtjelezett szöveges instrukciók, vizuális jelzések révén kibeszél a műből, a rejtekhelyéről és önmagából, hogy a párbeszéd színpadiasságát tovább bonyolítsa és a rejtjeleket valahogy dekódolja a megszólított számára. A dedikációk ebben az értelemben megismétlik a Szent Orpheus-köteteket nyitó „vitákat", „szentéletrajzokat", melyek kort festenek; a valahol, jobbára már az írás előtt elkezdődött „szentolvasmányok" szövegfolyamába vezetnek be; a képességek királynőjének szeszélyei szerinti maskarabált rendeznek; megmutatják miféle módon lehet a metakommunikációban részt venni; és nem utolsó sorban kijelölik az olvasó helyét és szerepét a közös játékban. A Szentkuthy-féle dedikációkról nyilatkozók (többek között az Örök közelség, ezer emlék elé applikált „Kerekasztal-beszélgetésben" szót kérők) maguk is tanúságot tettek arról, hogy az író szűkebb és tágabb „baráti" környezetéhez tartozók mind egzisztenciájukban, mind életszemléletükben igen sokfélék voltak, Szentkuthy mégis képes volt, a különböző politikai helyzetekben és életminőségekben is nyitottnak és megszólithatónak maradni a „halandó" ember és alkotótárs számára is. (Mohás Lívia utalt egyébként a beszélgetésben a dedikációra mint „valami szétosztásmágiára"; Szalay Károly pedig a „teatralitás" gyakorlására). Szentkuthy látványos színészi gesztussal és őszinte barátsággal, a másik fél tehetsége előtti tisztelgéssel és ironikus maga-mentegetőzéssel tudta dedikálni saját kötetét bármelyik nála fiatalabb írónak, sajátságos gondolkodás- és alkotásmódjától eltérő irodalmárnak, kor- és jellemfestő képzeletének vargabetűit és asszociációit követni is alig tudó filmesnek, akikben sohasem a veszélyes konkurenciát, a legyőzendő ellenséget látta, hanem a szellemtársat, még ha olykor sejtette is, hogy a dedikációval megajándékozott hamarosan hűtlenül hátat fordít neki. Ebben az önzetlen 110
