Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 12. szám - Bányai János: Szó és rajz (Tandori, Lator, Nádasdy, Tandori)

kívül, belül kell, hogy legyen, belül a paginációt nélkülöző rajzos könyvben. S minthogy belül van, a titkolt is elmondható, hiszen - áll a könyv elején, mintegy ars poeticaként - „A szavak azért vannak, mert különben nem tudnánk egymásnak mit mondani. Mikor rájöttem, hogy a rajzok is, rajzolgatni kezdtem. Rájövök-e majd, hogy amikor... végül...?" A kommunikációt vágyná, aki így beszél? Első olvasásra talán ezt mondja a szavakról és a rajzokról szóló mondat, ám az olvasó, a lapozó néző itt mást is felismerhet, felismerheti a szavaktól való elidegenedés jelét, majd a rajzokét is, hiszen a két mondat szorosan egybetartozik, az első mondatrészét a második nem ismétli meg, hiszen magától értetődő, hogy szavak és rajzok nélkül „nem tudnánk egymásnak mit mondani". Vagyis, nem a szavakat és nem a rajzokat mondjuk „egymásnak", a szavak és a rajzok vannak, léteznek, mert írhatók és rajzolhatok, hanem valami mást, valami rejtőzködőt és kimondhatatlant, amit aztán csak az „amikor" és a „végül" után egyenként következő három pont jelöl. A pont, aminek az Ordöglakat szövegei és rajzai között kihintett szerepe van, holott „(Zenón alapján, örök felezéssel)” „A pont is létrejöhetetlen", ezzel együtt „(Abrázolhatatlan, abszolút)". Ha a pont létrejöhetetlen és ábrázolhatatlan, hogyan jöhet létre a szó és a rajz? A választ az oldal utolsó szava adja meg, az „abszolút”. Tandori Dezső a mondást és a rajzolást a metaforikus közvetítőktől mentes tiszta költészet, az abszolút felé mozdította ki, amely abszolút abban mutatja meg magát, hogy nincs más, főként nincs egymásnak mondás, a kéz van és az írógép, a rejtély van, amelynek jele az írás, az írás, ami egyszerre és egy időben szó is meg rajz is.

41