Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 12. szám - Csányi Vilmos: A kapcsolat

megfontolás nélkül összepakoltam, a két kutyát az autóba raktam és hazajöttünk. Ma sem értem, hogy miért. Elfogott valami idegesség, mehetnék, végig se gondoltam. Egy óra múlva megérkeztünk a pesti ház elé. Kinyitom az autó ajtaját, hogy Bukfencet lesegítsem az ülésről, mert egyedül már nem tudott leugrani, Bukfenc tápászkodik valahogy, de a két hátsó lába nem engedelmeskedik, visz- szarogy. Szegény kutya, biztosan elzsibbadt a hosszú utón. Többre nem is gyanakodtam. No várj itt meg bennünket, felviszem Jeromost és hozok segítséget, hogy valaki nyissa, csukja majd az ajtókat. így is történt, Bukfencet ölemben vittem fel a lakásba. Lefektettem egy pokrócra, és akkor már a mellső lábára se tudott ráállni. Ez nem zsibbadás! Vizet gyorsan, lefetyel néhányat. Gyors telefon az állatorvosnak, jöjjön azonnal. Aztán leülök mellé és simogatom, csurognak a könnyeim. Jeromos mellettem ül és nyalogatja Bukfencet. Nagyon jól megvoltak mindig. Eltelik egy negyedóra, a kutya egyre mélyebbeket lélegzik, aztán egy utolsót. Elment. Most csak Jeromosról essék szó. Az utolsó lélegzet után felállt és kiment a szobából, ott hagyott egyedül a gyászommal. Ezután körülbelül fél évig nem volt hajlandó ebbe a szobába betenni a lábát, ha mi bejöttünk, megállt a küszöbön, pedig korábban itt szeretett aludni. Másnap telefonáltam Tamásnak, hogy vigyen ki Nógrádra, mert most nem tudok vezetni, és meleg van, el kell temetnem Bukfencet. Jön Tamás. Jeromos imádja Tamást, máskor jövetelét vad örömugatás, ugrálás kíséri. Most csönd van, Jeromos az asztal alatt fekszik, elő sem jön. Lepedőt keresek és betekerem a holttestet. Ha egyébként bármit teszek, Jeromos jön és érdeklődik, mindenben részt kíván venni. Most rá se hederít arra, hogy mit csinálok. Készülődünk, ilyenkor Jeromos élénken érdeklődik, hogy ő jöhet-e. Ha igen, nagy örömujjongás, ha nem, szomorú eloldalgás. Most nem jön, nem kérdez, nem érdeklődik. Csendben fekszik az asztal alatt. Elmegyünk. Még két dolog. Néhány nap múlva érkezik Évi. Amikor a turnékról megjön, Jeromos boldog, ráugrál, ugat hangosan, szaladgál, minden módon kifejezi a viszontlátás örömeit. Most csendben fogadja, halk nyüszítéssel. Hívja és vezeti végig a szobákon keresztül oda, ahol Bukfenc meghalt, a küszöbön megáll, és csak a fejével int, hogy ott bent...

Elkezdjük életünket Bukfenc nélkül. Jeromos jön, örömmel, talán már túl van rajta. Amikor a két kutyával hármasban sétáltunk, néha útelágazásnál megkérdeztem őket: merre? Mindig Bukfenc hozta a döntést. Gondosan körbeszimatolt, és megfelelő mérlegelés után eldöntötte a kívánatos irányt. Jeromos türelmetlenül várta, de mindig kivárta a döntést és aztán szaladt előre. Talán egy hét is elmúlt már, sétálunk kettesben, útelágazás, Jeromost kérdezem: merre? Rám mered és vad, sohasem hallott, keserű ugatásban tör ki. Nem akar választani, nekem kell döntenem. Több hónap is eltelt, amíg rászoktattam, hogy ő döntsön.

16