Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 11. szám - Várnai Pál: Kisvárosi út a holokauszthoz (Végső István–Simko Balázs: Zsidósors Kiskunhalason)
A Zsidósors a háború után című hosszabb fejezet igen fontos kérdéseket vet fel. „A trianoni határok között élt zsidók alig 30-40%-a élte túl a holokausztot. Többségük fővárosi és mentesítést kapott személy volt. A vidék izraelita népességének alig 10-15%-a tért vissza." Ismeretes, hogy a túlélők az akkori kaotikus helyzetben eléggé viszontagságos módon kerültek haza: hetekig utaztak, hol vonat tetején, hol gyalog, a hosszú út folyamán a falvakban koldulni kényszerültek. Hazatérésük után pedig - leggyakrabban hiába - várták vissza hozzátartozóikat. A fogadtatás sem volt mindig barátságos, bár akadtak együttérző, segítőkész ismerősök és szomszédok is. Mások letagadták a náluk megőrzésre hagyott pénzt, ékszert. Lakásaikat a legtöbben kifosztva találták, holmijukat vagy a helyi lakosok, vagy valamelyik hadsereg katonái, de előfordult az is, hogy valamelyik hazatérő munkaszolgálatos vitte el a raktárból. 1945-ben újból megalakult a hitközség, beindult az oktatás, cionista szervezetek létesültek. A kereskedők visszaigényelték üzleteiket, az orvosok újból praktizálhattak. Sokan elhagyták a várost, Budapestre vagy külföldre távoztak. Közöttük volt a hitközség nagytekintélyű rabbija, dr. Dohány József is. Megszűnt a zsidó iskola, elcsendesült a korábban oly színes és hangos templomudvar, eltűnt egy egész zsidó szubkultúra. Érdemes pár szót szólni a halasi kereszténység és a zsidó lakosság kapcsolatáról. Idézek a könyvből: „Kiskunhalason a keresztények és a zsidók egymás mellett békésen megfértek, de nem keveredtek. Csupán a zsidótörvények generálta feszültség állította őket egymással szembe." Ez nagyjából így is volt. A zsidó- törvények előtt a zsidók „csupán" idegenek maradtak ebben a zárt alföldi városban. Ami a háború utáni helyzetet illeti, korrekt a szerzőknek az a megállapítása, hogy „az előítéletek és a zsidókkal szemben tartózkodó magatartás sok helyen gátolta a túlélők életét. "Úgy mondanám, hogy a holokauszt traumáját a társadalom egésze - sajnos - a mai napig sem tette magáévá. Megemlítik a szerzők, hogy a túlélők közül sokan beléptek a kommunista és a szociáldemokrata pártba, és közülük nem kevesen vezetők lettek. Voltak, akik ezt a Szovjetunió, illetve a rendszer iránti hálából tették, abban bízva, hogy az új érában végre egyenlők lehetnek. Mások már korábban is baloldaliak voltak. Később sokukat kizsákmányolóként kizárták a pártból. Jóval problematikusabb azok szerepe, akik a „rendfenntartókhoz" csatlakoztak, „ahol szívesen fogadták őket." Mintegy 50-70 helybeli vagy még ott tartózkodó munkaszolgálatost említ a könyv, akik az új rendszer részére megbízhatóbbak voltak, és feltehetően számukra akkor egyetlen lehetőségként ez a kétes karrier kínálkozott. Nem zárható ki, hogy egyesek bosszúvágyból csatlakoztak. A szerzők említést tesznek egy 1946-os „vérvád" híresztelésről, valamint egy 1949-es tőkés- vagy magántulajdon-ellenes és részben antiszemita demonstrációról is (a kettő gyakran együtt járt, melyet valószínűleg az ún. „reakciósok" ellen szervezett a rendszer. A tüntetés során egy jómódú kereskedőt meg is vertek. 1956-ban Halason is voltak zsidóellenes kilengések. Hogy ennek oka az érintettek zsidósága vagy pozíciója (vagy mindkettő?) volt, nehéz lenne így utólag eldönteni. A könyv végén számos kitűnő táblázat található. Többek között az Életrajzmutató a fontosabb nevekkel, a „Zsidó származású kereskedők és iparosok jegyzéke 1930-ban", a „Halasi zsidó kereskedők hivatalos jegyzéke", a „Baross Szövetség tagnévsora", a „MOVE tisztikarának névsora", a „Legtöbb adót fizetők névsora", a gettóról készített kimutatások, a munkaszolgálatosok és elesettek névsora, a felhasznált sajtó listája stb. A könyv hitelességét és szemléletességét számos korabeli fotó is elősegíti. A magyar holokauszt világszerte legnagyobb szakértője, Randolph L. Braham professzor előszavában azt írja, hogy „Simko Balázs és Végső István... nem csupán a kiskunhalasi helytörténetben, hanem a magyar holokausztirodalomban is megkerülhetetlen tanulmányt írtak... ez nem csupán holokauszttörténet, ez ennek a kiskunsági településnek is történelmi tragédiája." Örvendetes, hogy akadnak szép számmal fiatal - gyakran nem zsidó - kutatók, akik a helytörténet fontos részének látják az ott élő zsidók történetét, hiszen azok gazdasági és kulturális hozzájárulása nélkül egészen másképp alakult volna városuk vagy községük sorsa. Ebben az ismertetésben nem érinthettem a kiskunhalasi zsidóság történetének a könyvben tárgyalt minden aspektusát. így nem szóltam például a felelősségre vonásokról sem. Hasonlóan az állomáson történt tömegmészárlás utáni bírósági perekben mutatott magatartásához, az igazságszolgáltatás nem jeleskedett abban sem, hogy a város vezetőinek, a szélsőséges sajtó munkatársainak, az igen rosszindulatú tisztiorvosnak és másoknak a felelősségét kellőképpen feltárja. Kevés és igen enyheítélet született, egyesek elmenekültek, másokat felmentettek. A könyv részletesen foglalkozik a halasi hitközség felépítésével és működésével is, melyre nem áll módomban itt kitérni. Hiányolom viszont, hogy nem esik szó az igen aktív kulturális életről. 111
