Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 11. szám - Lengyel András: József Attila és Illyés – Osvát vonzásában (A marginalitás irodalomszociológiájához)
kellett a rímekhez megírni a verset. Hogy nehezebb legyen a feladat, címet is adtak a megírandó versnek. Attila és Illyés órákon keresztül írták ezeket a szonetteket” (József Jolán 1940. 297-298., vő. ÖV 2005, 3:261.). A játék néhány darabja megmaradt, benne van József Attila verseinek kritikai kiadásában (ÖV 2005, 3:30-31.) is. Magát a versengést egy évtizedekkel későbbi (1968?) rádióbeszélgetésben Illyés is fölidézte: „Én nagyon meglepve fedeztem fel József Attila összes művei között is, azt hiszem, kettőt ezek közül a játékok közül. Arra pontosan emlékszem, hogy miért ez a kettő menekült meg, mert amikor így együtt voltunk, bejött a kávéházba József Attilának a nénje, a Jolán, oda leült mellénk, és akkor látta, hogy ezeket csináljuk, azt hiszem, kettőt zsebre tett, vagy a ridiküljébe tett azért, hogy a barátjának megmutassa. így maradt abból a sokból kettő meg" (Domokos szerk. 2006. 24-25.). Stoll Béla fedezte föl, hogy - Illyés 1975 és 1976 közti naplójának visszatekintő utalásaiban - egy másik, hasonló közös nyelvi játékuk emléke is fölbukkan. „Arról a játékról van szó, melyet egykor (ha jól emlékszem) szintén József Attilával űztünk. Fonetikus magyarításával a híres Verlaine-versnek: Les songlots longs / Des violons / De l'automne / Blestent mon coeur / D'une langueur / Monotone". „Egy teljes délután ment rá, akkor (1928-ban?) nagy nevetések közt erre a mihaszna kis elmeerősítésre'' (Naplójegyzetek 1975-1976. Bp. 1991.50-51., idézi Stoll, ÖV 2005, 3:261.). Sajnos e játékos magyarításokból kézirat nem maradt fönn, csak Illyés memóriája őrzött meg néhány fragmentumot. A Magyar Koronában a jelek szerint kettesben is, a többiekkel együtt időzve is az effektiv, valóságos irodalmi élet zajlott. De hogy nemcsak „irodalmi" kapcsolat volt közöttük, hanem személyesebb, mondhatnánk, magántermészetű barátság is, azt egyebek közt az is mutatja, hogy - mint Illyés többször is fölemlegette - József Attila gyakorta kivillamoso- zott Illyésék angyalföldi, Lehel utcai lakásába és, Illyés édesanyjával is összemelegedve, olykor még le is hevert náluk. Illyés pedig maga is megfordult József Attila albérletében, a versben is fölidézett kis cselédszobában. Az igazi bizonyíték azonban, legalábbis József Attila részéről, a Nem én kiáltok (1925) 1928 tavaszán Illyésnek ajándékozott példánya. A kötet ugyanis, a nyomtatott szövegkorpuszon túl, József Attila kézírásával két pluszverset is tartalmaz. A Minket Gyuszi, szeretni kell kezdetű, Illyés Gyulának című verses ajánlást, s a Szabados dalt. Az ajánlásról a kritikai kiadás (1952) szerkesztői számára Illyés levélben idézte föl emlékeit: „A verset József Attila 1928,1929 vagy 1930 tavaszán írta be Nem Én Kiáltok című kötetébe, melyet akkor ajándékozott nekem. [...] A vers, ha jól emlékszem, rögtönzés volt. Úgy emlékszem, József Attila előttem írta be a könyvbe, vagy az ő lakásán, vagy az én Lehel utcai lakásomon, miután az egész napot együtt töltöttük” (ÖM 1952, 2:448.). Illyés emlékezése lényegét tekintve helytálló, az általa adott datálás azonban pontosítható. Mint máshol tisztáztam (Lengyel 2008), az ajándékozás, és így a verses ajánlás is 1928 tavaszán történt. E versbe öntött ajánlás, esztétikai értékétől függetlenül, mint a két költő viszonyának dokumentuma, elsődleges fontosságú: kielemezhető belőle, hogyan fogta föl barátságukat József Attila. A vers, úgy is mint ajánlás, lényegét tekintve kettejük viszonyát tematizálja - abból a nézőpontból, amely akkor, 1928 tavaszán József Attilát jellemezte. Ami azonnal, első olvasásra föltűnik, az kétségkívül az összetartozás kinyilvánítása, a többes szám első személy használata. József Attila itt összekapcsolja kettejük sorsát („Minket Gyuszi, szeretni kell", „mi föld vagyunk”, „minket nem is kell eltemetni", „el kell minket az Istenek elől szeretni" stb.). Érdekes, de nem könnyen magyarázható fejlemény, hogy föltűnik a szövegben a „föld", a „parasztsor”, sőt a paraszti léthez való közös viszonyulás is. Az, hogy ez a tematikai elem egy Illyésnek szóló ajánlásban fölbukkan, akár természetes is lehet: Illyés ekkor már, egyebek közt Nyugat-beli verseiben is, saját maga is hangsúlyozza ezt a parasztsághoz való, félig „szociológiai", félig - s döntően - érzelmi kötődését. (Ez a kötődés - csak zárójelben jegyzem meg - a modem magyar irodalmi gondolkodás történetében önmagában is szignifikáns mozzanat: egy, a népi mozgalom felé mutató orientációváltás megnyilvánulása, jóval több, mint egyéni jellegzetesség. S e vonatkozásban a dátum, 1928 75
