Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 10. szám - Toldi Éva: Doktor urak (Grecsó Krisztián Tánciskola című regényéről)

létezik." A térvesztés, térbizonytalanság pedig testvesztéshez, végső soron identitásvesztéshez, önelvesztéshez vezet: „Mielőtt eltűnt kedvenc utcájában, mindig visszanézett, és átjárta a fontosság érzése, a centrum biztonságot adott, és ő ott úgy érezte magát, mint egy védett odúban, mert jelölt, látható térben volt, volt valahol, nem satírozták le a térképről, mint most. Itt nem vagyok látható, gondolta. Magára nézett, a lábszárára, mintha valóban láthatatlan lenne, a környezet elnyelné, a puszta utolsó városa egy fekete lyuk, egy éhező égitest, a pusztába évszázadok óta elbújni és meghalni járnak az emberek, a nem létezés és a nem tudás hajthatatlan irgalma ez..." A térviszonyok mitikusságának kialakításában pedig szerepet játszik a bódító szerek alkalmazása is, a kocsmai italozástól a drogfogyasztáson át. A mitikus világkép szerves része lesz a bódult víziók ábrázolása, a világ természetes jellemzője ugyanis, hogy démonok, szellemek lakóhelye legyen, s az ördöggel való Adrian Leverkühn-i-fausti találkozás is az e világinak a földöntúli világgal való természetes kapcsolataként, a transzcendens világlátás részeként tematizálódik.

A regénynek jó néhány intertextuális vonatkozását lehetne kimutatni. A szerző maga árulja el, hogy vannak benne Bereményi Géza-, Albert Camus-, Csukás István-, Miguel de Cervantes-, Darvasi László-, Esterházy Péter-, Kardos G. György-, Krúdy Gyula-, Lénárd Sándor-, Arundhati Roy-, Móricz Zsigmond-, Nádasdy Ádám-, Szabó Magda-, Szophoklész-, Lev Tolsztoj- és Vámos Miklós-utalások. Torzított formában Thomas Mann Doktor Faustus című regényéből is használt mondatokat. Talányos, hogy miért nem említi meg Mikszáth Kálmánt vagy Kosztolányi Dezsőt, hiszen Tótváros neve és légköre Sárszegre emlékeztet, a főhős pedig feketevárosi születésű, s ebben igazán nem nehéz a Mikszáth-regénycímre, A fekete városra asszociálni, főként, hogy az elbeszélés némely szöveghelye modalitásbeli és tartalmi hasonlóságokat is mutat: „Történetünk idején még ott állottunk, hogy az alföldi síkságokra nem nagyon vágyakozott senki. A jó bácskai és békési fúld nem háborgatta a földművelő és birtokososztály álmait. Mocsaras hely volt az Alföld nagy részben, tele veszedelmes miazmákkal - olvashatjuk a Fekete városban. Ez volt az oka, hogy az akkori gazda nem a torontáli földet emlegette, ha valami nagyot akart mondani, hanem a rimaszombati határról mesélt, ahol háromszor kaszálják a füvet évenkint, s ahol a káposzta olyan nagyra nő a Rima partján, mint egy rocska. Azután Nyitra megyében emlegetett némely kövér földeket. Tokaj szüleiről legendák szálltak szerte az országban. Hevesben a dinnye dolgában jeleskedik a föld. De hát ez mind kismiska a lőcsei földekhez képest. Mert hát a lőcsei földben terem a világ legjobb és legnagyobb szemű borsója. Egy kilós földdarabból egy egész kis vagyont bír a lőcsei szász kihozni. Az aztán a fold! Abból volna jó egy olyan darab, aminőt egy jólábú ember egy félnap körüljár. De egy sánta emberébe is bele lehetne nyugodni."

A regény legfontosabb intertextuális-interkulturális vonatkozása mindenképpen az Alföldpárbeszédhez köthető, amely a szövegben egyetemes szimbólummá terebélyesedett, az irodalmi hagyományhoz való viszonyulást mutatja, s a törekvést ennek a jellegzetes toposznak az átírására, felülírására. A szöveg az Alföld-képzetet megfosztja a romantika pátoszától és fenségességétől, és a „magyar Ugar" jelentésével ruházza fel. Centrum és periféria, vidék és központ ellentétét érzékelteti: „Szalma Lajos (...) úgy gondolta, huzamosabb ideig sehol sem érdemes élni, bázisnak, nullapontnak a kietlen róna, a végtelenség az igazi, mert ide nem jön sem erő, sem jutalom, ahogyan kérdő és sóvárgó tekintet sem, itt az újdonságok az idegenek újdonságai, az új idők vendégek, és úgy mennek el, ahogyan jöttek. Van itt valami szagos, lucskos, könyörtelen állandóság, ami bezárja és megemészti azokat, akik nem menekültek el, és alattomosan provinciálissá zülleszti őket. Az alföldi kisszerűség fertőz, mint egy sokáig lappangó kór, a nyitott és tájékozott embereket látogatja, serkéket hagy, akár a tetvek, aztán éppen úgy kerül napvilágra, mint a tetvesség az iskolában, ostobán, a baráti közösség előtt, mikor a legkevésbé számít rá, és talán elbizakodott is. A beszűkülés a gondozott lelkeket szereti, azokét, akik kitekintenek, küzdenek, olvasnak, színházba és moziba járnak, néha még a fővárosba is." A morális ítéletek azonban nem fedik el, hogy a szöveg - megszemélyesítéseivel, a táj- és testmetaforát egymásra vetítő hálójával - úgyszintén mitikus aurát kölcsönöz a tájegységnek.

Van ennek a nevelődési-fejlődési regénynek még egy elhanyagolhatatlan eleme: a táj-, pontosabban természetleírás. A természet, bár nem függetleníthető a narrátor jelenlététől, így nem az „emberi kontextuson kívül" (Nemes Péter: Az ökokritika rövid története. In: Helikon. 2007. 3. sz. 347.1.) helyezkedik el, mégis gyakran természetes ritmusát mutatja, s nem jelent többet, mint ami. Érvényes rá Robert Kern megállapítása, miszerint létezik olyan irodalmi reprezentáció, amelynek során környezeti vonatkozású szövegek megkísérlik visszaállítani a természet tárgyi világát. Ezek a szövegek megkövetelik az ökológai olvasást, mely nem más, mint az, hogy „az irodalmi kánon" megnyílik „a természetleírások és mind a történeti, mind a mai földrajzi terek irodalmának szélesebb köre előtt" (Robert Kém: Okokritika - Mire való voltaképpen? In: Helikon. 2007. 3. sz. 362. 1.). Megvalósítható lenne a regény szigorúbban vett ökokritikai olvasata, persze azzal a megszorítással, hogy a mai természetleírás nem térhet visz- sza naivan egy korábbi narratíva alkalmazásához, az irónia elemei gyakran kiküszöbölhetetlenek, következésképpen a civilizáció korszerű eszközei megjelennek a tájban: „És mintha a természet sem akarta volna alávetni magát a kötelező körforgásnak: az akác, a nyár, a tölgy őrizte lombját, a fű ismét kizöldellt,

108