Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 10. szám - Toldi Éva: Doktor urak (Grecsó Krisztián Tánciskola című regényéről)
könnyítetlek magukon, akkor kell a gáláns férfinak felajánlani szolgálatait, és segíteni kioldani a feszültség görcsös csomóját. No, de ez már nem a szív ügye. Jocó ellenkezett, mert miféle megálmodás ez, hogyhogy Lajos bácsi Mezőtúrnál párzana, a vasúti vonalaknak semmi köze a tudatalattihoz. Ezen a mondaton Szalma Lajos elgondolkodott, Jocónak ezek szerint még mindig zárva van minden harmadik szeme. (...) Szalma Lajos alföld- kutató és vasúttörténész, viccelődött magában Jocó, de közben a nagybátyja már arról mesélt, hogy Szeged és Kistelek között a híres szatymazi kakasviadalról álmodik a szív, Miskolc Tiszai pályaudvaron pedig arra ébred, hogy valami híres embert szólongatnak a hangosbemondóban, és nem is véletlen, mert ott véget ér a haza-álmo- dás, annál északabbra már kassai polgárokat, meg történelmit, Nagymagyarországot lehet álmodni, de azzal meg vigyázni kell, mert oda fej kell, nem szív..." Szimbolikus az is, ahogyan először pillantja meg Nagymagyarországot egy cigánytelepen levő málló vakolatú ház falán: „A sínen túl a temető van, a bútorgyár telepei, valamint ki tudja, mire használt, gyanús tavai, és ott van a cigánypárizs. A vasútállomáson várakozók a putrikra látnak, szemben egy másik idő telik, egy idegen kultúra évszázadai folytatódnak, az intercityhez csatlakozó járat utasai pányvára kötött, legelésző gebéket, és egy szál trikóban szaladgáló, meztelen fenekű purdékat látnak, a falakról mállik a vakolat, és a vályog kirajzolja Nagymagyarországot, ami mennyország, meg a kicsit is, ami nem, és talán Indiát, a távoli, sosem látott őshazát." A távoli tájak és eltűnt vidékek iránti nosztalgia a mítosz természetes táptalaja. Egy archaikus mitikus-kozmogonikus szemléletben az emberi világ egy horizontális antropocentrikus rendszer, amelyben a tér határai egybeesnek az ember által birtokba vett világ határaival. „A saját világ az egyetlen emberi világ, az ezzel szembenálló idegen világ a nem-világ, a káosz. A két világ (...) egy dichotomikus oppozíciórendszerrel jellemezhető, amelynek legfontosabb tagjai: saját-idegen, ismerős-ismeretlen, bent-kint, centrum-periféria, emberi-természetfeletti/halotti, rendezett-kaotikus, kultúra-natúra." (Pócs Éva: Magyar néphit Közép- és Kelet-Európa határán. L'Harmattan, Budapest, 2002. 52.1.) A hely meghatározása test és lélek dichotómiájára épül, amely metaforikus összefüggésben van a szerelemmel, és a testiség következtében a férfi-nő oppozícióban nyeri el jelentését. A természet és a női princípium összetartozásának ősi kulturális hagyományai vannak. A regény szövegében valójában nem játszódik le más, mint az a folyamat, amelynek során a természetről az urbánus világra tevődik át a nőiség képzetköre: „A városoknak nemcsak lelkűk van, mint a korpás szakállú szakértők mondják, de testük is, fölfedezni, megízlelni, megsimogatni való fizikumuk. Van hely, ahol csiklandósak, másutt meg előfordul, hogy feltűnően jólesik nekik a törődés. A gyöngédebb városok leheletfinom puszikat szeretnek a nyakukba, ilyenkor végigszalad a gerincükön a hideg, rohan a libabőr le a széles csípőig, és miközben diszkréten sóhajtanak, maguk is elpirulnak az elárult vágyakozástól. Vannak sokkal közönségesebb és nyíltabb helyek is, elsősorban az Alfóldön, errefelé olyan városokat találni, amelyek az erős markot és a férfias mozdulatokat szeretik, ha ölelés közben a fenekükre sóznak, ezek a helyek sokkal könnyebben kitárják magukat, odaadják csecsük, ölük, szájuk, sőt minden járatukat, ám ez mégsem jelent feltétlen odaadást." Az urbánus világ is a szexus jelentésmezejében nyer értelmet. Minthogy a regény a fejlődésregény műfaji jellegzetességeit mutatja, maguk a városok is egyfajta „fejlődésen" mennek keresztül, a nők nemi éréséhez hasonlítható változásukban írhatók le érzékletesen, testi „valójuk" leírása a női kor- és szerepmintáknak feleltethetők meg: „Az Alfóldön asszonyok a városok, nem kamaszlányok, mint a Dunántúlon. Tata például serdülő lány, aki egyszer már fiú elé guggolt ijedtében, rettegve tőle, hogy ha semmiben sem enged, elhagyja az udvarlója. De a teste érintetlen. Feketeváros asszony, két gyerekkel és elnyűtt keblekkel, Tótváros pedig szikár, apró testű, mégis dús mellű anya, aki ha haragszik, úgy a combja közé szorít, hogy megakad benned a szusz. Tótváros teker a biciklijével a legnagyobb télben is, mikor Székesfehérvárnak lefagyna a fél arca a hidegben, oldalt két nejlonszatyor: akciós étel és tisztítószer. Tótváros nem röstell a gimnazista gyerekével tanulni, bár kikérdezés közben elalszik, és a férjének is úgy adja oda magát, mintha nem is ő lenne az, mintha a lelke mindig tükör előtt állna, vagy néhány méterrel maga felett repülne, amikor a kíntól széthúzott szájjal teker a februári fagyban, és közben kívülről figyeli magát." Nyilvánvalóvá válik: Szalma Lajos nemcsak a nőket, a városokat is meg akarja hódítani. Test és tér centrális funkciójának itt metaforikus értelme van, és összefüggésben áll a transzcendens hatalmak állandó jelenlétével is. A regény ily módon mitikussá teszi a cselekmény terét, amelynek nemcsak erotikus vonatkozásai vannak, hanem az érzékelés többféle formáját is magukban hordozzák: a szaglást, amikor a tájegységekhez illatok rendelődnek, országos méretűvé növekednek, az ízlelést pedig a kulináris szokások ecsetelése során, amelyek néhány jelenetben valóságos rituális bekebelezésbe csapnak át: a hajnali tejfölös-sajtos lángost a falu szépasszonyától Jocó és nagybátyja mint Krisztus testét veszi magához, az egyik vízióban pedig fiatal lányok kannibálként lakmároznak Szalma Lajos testéből. Ebben a világképben a főhőst a táj, az évszakok változása ébreszti rá önmagára, és ilyenkor a fenségesség aurája vonja be a leírást: „Kegyelmes, édes ősz volt, és ő gyerekfejjel megérezte, hogy van, hogy 107
