Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 1. szám - Kollár Árpád: Jelenné tenni a múltat – a gépangyal tekintete

nek, az így feltárult tér az otthona" - számol be a rakpartra való visszatérésének inspiráló momentumáról a szerző a naplóban. (Daniellával a vonaton 25. o.) E bizonytalanságérzés regénybéli megjelenítése paradox módon mégis olyan pozíciót kínál az elbeszélő számára, melyből érvényes állapításokat képes tenni tulajdon egyéni történetével és közös történelmünkkel kapcsolatban, mintha a bizonytalanságból mégis bizonyosság fakadna.

A regény főhősei kereső emberek, akik részben nem akarnak vagy tudnak szembesülni tulajdon történetükkel, a benne rejlő tragikummal, vagy akarnak, ám nehézségekbe ütköznek, azonban ha elindulnak kijelölt útjukon, közelebb kerülnek önmagukhoz és másokhoz.

Az önmegértés hiánya miatt fordulnak tulajdon múltjuk, vagy az áthagyományozás hiátusától gyötörve szüleik, nagyszüleik múltja felé. Györgyi anyja visszatér a haláltáborból, barátnője és nagyanyja nem. Az anya gyötrő, sírba vitt némasága készteti Györgyit a regénybéli író követésére, aki azon kapja magát, követőből követetté vált. A nő mások emlékei után kutatva akarja kitölteni az áthagyományozódás elmaradásából fakadó hiányt. Ágnes Hirschi, Lutz nevelt lánya rendelkezik ugyan saját emlékekkel, ezek sérülékenysége miatt azonban magába kívánja szívni mások emlékét, rekonstruálva nevelőapjáét. A műhelynapló Danielláját is az üres helyek betöltésének vágya készteti a szerző képletes követésére találkozásuk óta.

A nyilas korszak szubjektumroncsoló traumája - melyben cinkos, legkevesebb a hallgatás, a passzivitás okán az egész magyar társadalom - mindannyiu(n)k közös, meghatározó léttapasztalata. Nem csak a magyar zsidóság, az egész magyarság traumája, melyről mindmáig hiányos a számadás és a megértés, ezért a befogadás új lehetőségét keresi számunkra a regény. „Régóta nem találom azokat a szavakat, amelyekkel a már sokak által leírtak után is befogathatatlant segíteném befogadhatóvá tenni, hogy ugyanis mindaz, amit 1944-ben a zsidó magyarokkal szemben elkövettek, az a nem zsidó magyarok számára önmaguk megalázása, sokak bűnbeesése, «a napvilágra jutott erkölcsi süllyedés» (Bibó) folytán históriai-morális mélypont volt, aminek eltagadása mindmáig tartó történelmi-pszichés következményekkel jár, akárcsak annak a fel nem ismerése, hogy a nem zsidó magyarokra is szörnyű sors várt volna a nácizmus, a magyar fasiszták győzelme esetén." (Daniellával a vonaton 31. o.)

A Követés tehát a maga önreflexív és a Daniellával a vonaton a maga fogalmi nyelvezetével folyamatosan azzal a kérdéssel néz szembe, hogyan lehet a „történelem elvesztése" után történelmi regényt írni? Mindenekelőtt mit érthetünk a „történelem elvesztésén"? „De az «elvesztés» miközben pontosságra törekvő terminus, ugyanolyan ködös, mint amire próbál rámutatni. Megközelítésemben a történelem forrásainak kérdésessé válását, a stabilnak tekintett tények, a megkérdőjelezhetetlen értékek-értelmezések megrendülését, a támpontok felszívódását jelenti." (Daniellával a vonaton 38. o.)

A köztudatban meggyökeresedett hamis képeknek, felfogásoknak a „valóságossal" szembeni hegemóniája generációról generációra hagyományozódik. ,,»A történelem elvesztése« például úgy megy végbe, hogy a huszadik század eseményei az újabb nemzedékek számára érthetetlen, megközelíthetetlenek, álarcukat mutatják. A Horthy-rendszer is, a második világháborús részvétel is, a Don-kanyari (ön)elpusztítás is, a holokauszt is, az ötvenhatos forradalom is, már a rendszerváltás is." (Daniellával a vonaton 41. o.) Az álarc lefejtésével megmutatkozik a történelemből valami, ha nem is a történelmi valóság maga, sokkal inkább a „valóságos", a hiányos referencialitás és a hiányokat kitöltő valószerű fikcionalitás együttese. E a stratégia érvényesítésére az irodalom, a művészet tűnik legalkalmasabbnak.

Műhelynaplóban a szerző a tőle megszokott alapossággal vizsgálja, saját szóhasználatával, az utániság idején a történelem reprezentációjának esélyeit, a posztmodem tör96