Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 10. szám - Németh István: Mini(mális) próza
Illetve arról az egyről, amelyik még mozog, él, vonaglik a reménytelenség örvényén, a betonjárdán, amibe nem tudja magát beletúrni. Hogyan is tudná ez a puha, nyálkás teremtmény a kőkemény betonba? Pedig menteni szeretné az életét. Vonaglik. Kétségbeesett mozdulataira nincs más szó. A kígyó kúszik, tekereg, a földigiliszta vonaglik. A hernyó szintén kúszik; másként, mint a kígyó, de azért ő is kúszik. Talán a százlábúak is ide valahova tartoznak, akárcsak a kukacos alma, körte lakói. Mi gyerekkorunkban a földigilisztát is egyszerűen csak kukacnak neveztük. A kukacos alma előbb ért meg, hullott le a fáról, mint a féregtelen. És azt tartották a régi öregek, hogy az a féreg, amelyik a tormába fúrta be magát, ha megtudná, hogy az erős tormánál édesebb gyökérnövény is van, bánatában, csalódottságában elemésztené magát. A kígyó még csak hagyján, tetszetős bőre miatt egyesek a lakásukba is befogadják, háziállatként dédelgetik, büszkélkednek vele; a férgeknek - ebbe a kategóriába tartoznak a tetvek is - aligha vannak tisztelőik. A földigilisztát tenyésztik ugyan horgászás stb. céljára, de azért, hogy gyönyörködjenek benne, aligha. Valljuk be őszintén, az emberi szem számára nem valami gyönyörűséges. Az érintésétől is iszonyodunk. Más taknyát se érintenénk meg, hogy eltakarítsuk előlünk. A giliszta is ilyen takonyszerű valami, jóllehet ő is, igenis: ő is Isten teremtménye. Vergődik, vonaglik a betonjárdán, éppen csak rávetem a tekintetem és sietek tovább. Aztán húsz lépés után valami hirtelen megállít. Visszafordulok. Vajon ott kínlódik-e még a giliszta? Ott volt. Mintha valakinek a nyálában, vagy önnön nyálában vonaglott volna. Egyszerre volt szánalmas és undorító. Igen, undorító. Mégis lehajolok érte. Alig tudom nyálkás, meggyötört testét az ujjaim közé csípni. Bedobom a fűre. Vissza se nézve sietek tovább. Sietek a legközelebbi fához, hogy a törzsébe törölhessem az ujjamat. Hogy letöröljem róla a giliszta nyálkáját, taknyát. Vagy a könnyeit? Sietek elfelejteni az egészet. Nekem „nem került semmibe", hogy visszafordultam s lehajoltam érte, neki viszont, a saját könnyében, vérében, taknyában vergődő gilisztának esélyt adtam a visszatérésre. Adtam? Ki vagyok én? Ki szólt rám, hogy forduljak vissza, mert különben eltapossák? Nem akarok belebonyolódni ebbe, sietek elfelejteni az egészet, mielőtt még glóriát, koszorút fonnék a fejem köré. Még talán az a bolond gondolat is megfordult a fejemben, hogy majd az Utolsó ítéletkor... Gyorsan kivertem a fejemből. De annyit azért észrevettem, hogy mintha megkönnyültek volna a lépteim... * Hogy itt a tavasz, a járda betonhasadékából fölnyúlt kutyatej sárga virága is hirdeti. Már megint a kőkemény betonjárda. Ennek a hasadékából, repedéseiből persze nemcsak a kutyatej nyújtogatja a nyakát, egyéb füvek és virágok is törnek a Nap, a Fény felé, azok, amelyeknek a magvát ide sodorták és temették az őszi szelek. Kikeltek, szárba szökkentek, virágzanak, élni akarnak. Élni a legmostohább körülmények között is. Akár betonjárdák, betonutak repedéseiben is. 55
