Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 10. szám - Orcsik Roland: „Nem minden műhelytitok fennkölt és steril” (Beszélgetés Marko Čudić-tyal)
- Szerb hallgatóimmal való munkám során jövök csak igazán rá arra, mennyire hiányoznak a régi magyar irodalom színvonalas szerb fordításai. Nálad még messzebbre mennék az időben, és felhoznám pl. Mikes Kelemen törökországi leveleit, amely könyv szinte esdekel a jó szerb fordításért. Persze kérdés, hogy milyen kiadót lehetne rávenni arra, hogy kiadja egy régi magyar irodalmi mű új fordítását. Ne feledjük, hogy még a Don Quijote újrafordítását is a spanyol kulturális minisztérium pénzeli, nem is akárhogyan. Ez talán csak a magyar félnek (a Magyar Könyv Alapítványnak) lehetne érdeke, a szerb kiadók itt nem sok hasznot látnának benne. Talán csak részleteket lehetne közölni, mondjuk, egy készülő magyar irodalomtörténeti tankönyv betéteként. Kár.- Kis a fordításaiban gyakran élt hungarizmusokkal. Helyénvalónak tartod ezt az eljárást? Te magad is alkalmazod a munkádban?- Szerintem helyénvaló, ha mértékkel csináljuk, és nem archaizáljuk agyon a szöveget. Még annak idején Zmaj vezette be a hungarizmusokat a szélesebb (Dunától délre élő) szerb olvasóközönség számára, amiről még a szigorú kritikus Skerlic is pozitívan nyilatkozott. Jómagam személy szerint klasszikus, közérthető hungarizmusokat használok (pajtasi, varos), vagy, például, azt is megemlíthetném, hogy pont Danilo Kistől is „loptam" egyet, a Pacsirta-fordításomban „pustara" helyett „pusta"-nak nevezem a pusztát.- Könyved egyik megrázó állítása az, hogy nemcsak Kis, hanem más szerzők magyar fordításaival sem foglalkozik a szerb recepció, inkább csak vajdasági magyar kritikai visszhangot kapnak ezek a munkák. A saját munkáid kapcsán is ezt tapasztaltad?- Sajnos nagymértékben igen. Fordításaimat Belgrádban olvassák (egy adott szűkebb kör, persze), de magukról a fordításokról inkább Újvidéken beszéltek először (Bori Imre, Bányai János, Faragó Kornélia). Ami talán érthető is, Belgrádban kevés a magyarul értő ember, ott inkább magára a műre koncentráltak, nem a fordítást bírálták.-Miben látod a kritikai tunyaság okait? Miért fontos tudósítani egy fordításkötetről?- Sokszor sajnos még a fordító nevét sem tüntetik fel a napi kritikusok, úgyhogy ebből a szempontból én még kiváltságos helyzetű fordítónak érezhetem magam. Márpedig azért lenne fontos egy kritikusnak megállapítania nemcsak a mű, de a fordítás minőségét is, mert ezzel végre kialakulna egy értékrend a fordítók között, és a kiadók is jobban tisztelnék a (jobb) műfordítókat. A Szerbiai Műfordítók Egyesülete végre rájött arra, hogy körlevéllel kell fordulni a releváns kiadókhoz, médiához, sajtóhoz, hogy emlékeztessék őket arra, a fordító nevét nemcsak nem szép dolog, de nem is szabad kihagyni egy külföldi könyv fordításának említésénél.- Miért fontos fordítani? Nem elég nekünk az a töméntelen mennyiségű hazai irodalom, szükségünk van a másikra, a tőlünk idegenre is?- De még mennyire, hogy fontos. Bár kérdésedben ravasz csapdát látok, szívesen belesétálok. Mély meggyőződésem ugyanis, hogy ezerszer hasznosabb dolog jól kiválasztani és minőségesen lefordítani egy kiváló külföldi könyvet, mint azzal táplálni egonkat, hogy írunk egy átlagos regényt egy pályázatra. Vagy nem?- Attól függ, kiben milyen vér bugyborékol. Danilo Kis első regénye sem mondható olyan jónak, mint a későbbiek. De visszatérve a fordításra, Szerbiában mennyire támogatják a kiadók a magyar irodalmi munkák megjelentetését?- Nem eléggé. De ugyanígy van ez minden színvonalas irodalommal. A kiadók keveset fizetnek, rövid időt adnak a fordítónak, rossz reklámot csinálnak, vagyis nem tudják elég 51
