Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 1. szám - Kollár Árpád: Jelenné tenni a múltat – a gépangyal tekintete
Kollár Árpád Jelenné tenni a múltat - a gépangyal tekintete Sándor Iván legújabb regényének író elbeszélője, Iván nem nyugodott bele a „történelem elvesztésébe". Ezzel együtt (ön)tudatos nyomozóként nem hagyja reflektálatlanul azokat az elméleti és gyakorlati problémákat, melyekbe ötvennyolc évvel korábbi történetének nyomán elindulva ütközik ötvennyolc évvel korábbi nyomait kutatva. Nem kevesebbre vállalkozik, mint elvégezni a múlt jelenné tételének lehetetlennek tűnő munkáját. A Követés - Egy nyomozás krónikája olyan nyomozásról tudósít, melyben a nyomozó a nyomhagyó, a krónikus maga a krónika legfőbb tárgya. Legalább kettős krónika, mely párhuzamosan beszéli el a Budapest ostromának idején a nyilasok elől rejtőző tizennégy éves fiú, és ötvennyolc év múlva a tulajdon múltja nyomait kutató hetvenkét éves férfi történetét. Nem magánkrónika, hiszen e kettő időben elkülönülő, mégis összefonódó fő szálhoz kapcsolódó sorsok szövedéke a magyar történelem egyik legsötétebb korszakához kínál a jelen horizontjából nyomvonalat, sajátos Ariadné-fonalat a jelen horizontjából értelmezők számára. „Az ötvenkilenc év előtti lábnyomaimban járok. Azoknak a heteknek a nyomaiban lépegetek, azokkal együtt, akik nem is gondolnak az egykori lépéseinkre. Azokkal együtt, akik szabadulni szeretnének a lépéseik emlékétől. Azokkal is, akik letagadják a lépéseiket, azokkal is, akik akkor még nem is lépkedhettek, ám ma tudtukon kívül is azokban a nyomokban kényszerülnek járni" - írja a szerző a Daniellával a vonaton - A követés naplója (10. o.) kötetében. Nem szokatlan, hogy műhelynaplót fűzzön egy regényéhez, melyben továbbgondolja művének alapkérdéseit. A Követés esszéisztikus részeinek nyelvezete, látásmódja közel áll a naplóéhoz, mely az értelmezés feladatán és a műhelytitkok feltárásán túl a regény alapvető (sors)kérdéseinek eltérő modalitású, fogalmi terepen való vizsgálatára ad lehetőséget. A két kötet között fokozott interferencia tapasztalható, a kommentár folyamatosan újraolvassa, értelmezi az alapmű egyes részeit - ahogy az önmagát is - ciklikusan egy-egy értelmezői mozzanattal elmozdítva a visszatérő motívumokat. A szerző rendszerint a történelem, az emlékezet, az áthagyományozódás, az ezektől el nem választható identitás és önmegértés, valamint a tér és az idő kapcsolatának bonyolult problematikáit helyezi regényei poétikai centrumába, esszéi érdeklődési terébe. Ahogy Fűzi László fogalmaz az Arabeszk kapcsán, „Sándor Iván mindig a léthelyzetet, s a léthelyzetek sorozatából összeálló történelmet faggatja" (Fűzi László: „Mindezeknek valahogy lenni kellett"), s mindez fokozottan érvényes jelen munkájára is, mely az elbe- szélhetőség - elbeszélhetetlenség, az emlékezés - felejtés, fikcionalitás - referencialitás pólusai közti folyamatos billegés, játék, paradoxon egymásba csúszás feszültsége mentén konstruálódik. 94
