Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 10. szám - Kapuściński, Ryszard - Szenyán Erzsébet: Lapidárium VI. (8. rész)

Csak egy példát említek a sok közül. Ruanda 1959-től rendszeresen ismétlődő törzsi és kasztok közötti vérengzések színhelye volt, amelyekről a világ semmit sem tudott, mert az országba évtizedeken át nem engedtek be újságírókat. Amikor a szomszédos Tanzániában laktam, magam is többször próbáltam bejutni- sikertelenül. Csak amikor 1994-ben végre írások jelentek meg a vérengzésekről, csak akkor ébredt föl a világ közvéleménye, s Ruandában, történelme során első ízben, megszűntek a véres és tömeges belviszályok.

És ugyanígy az írásnak - a leleplező és vádló, de gyakran csak tájékoztató jellegű írásoknak - volt meghatározó szerepük a gulágok és koncentrációs táborok megszüntetésében, számos olyan népirtó diktatúra megdöntésében, amilyen Pol Pot, Mobutu, Amin vagy Duvalier rendszere volt. Mivel pedig az írott szó mindig sok mindent megváltoztathatott, évszázadokon át jelentett veszélyt minden tekintélyelvű rendszerre, s ezért állandó üldöztetésnek volt kitéve. Ezért kerültek könyvek egyházi indexre, ezért voltak a könyvégetések, ezért kényszerítettek emigrálásra, ítéltek halálra oly sok írót. El sem tudunk képzelni olyan egyetemes történelmi kézikönyvet, amelyben ne szólna külön fejezet arról, hogyan hatott az írott szó - röplapok, titkos írások, földalatti kiadványok, szamizdatok formájában- a különféle társadalmi és politikai küzdelmek alakulására.

Amikor föltesszük a kérdést: „Megváltoztathat-e bármit is az írás?", leggyakrabban pozitív, előnyös, jobb világot teremtő változásra gondolunk. Ne feledjük azonban, hogy az írás rosszabbá is teheti a világot, hozzájárulhat a gonoszság, a gyűlölet, az agresszió fokozásához. Ilyen funkciót töltenek be mindig a fanatizmus, a xenofóbia, a fundamentalizmus, a rasszizmus szellemében született írások, mint pl. a Cion Bölcseinek Jegyzőkönyvei vagy Hitler Mein Kampfia.

Azt gondolom, napjainkban különösen fontos és időszerű a kérdésfeltevés, hogy van-e kapcsolat az írás és a változás között, s ha igen, mi jellemzi ezt a viszonyt. Napjainkban, amikor a valóság újabb próbatétel elé állítja az irodalmat. Amikor nyugtalanul gondolunk arra, vajon hatékony-e írói tevékenységünk, van-e értéke az írásnak? Egyfelől ugyanis az írott szó elképesztő burjánzásának vagyunk tanúi - egyre több könyv, folyóirat, újság jelenik meg -, másfelől viszont látjuk, hogy mennyi gonoszság van a világon, azt látjuk, hogy a nehézségek, a konfliktusok száma bolygónkon inkább növekszik, nem pedig csökken. Ez az oka sok alkotó ember szkepticizmusának, a gyakori bizalmatlanságnak, sőt az írás értelmébe vetett hit elhalásának.

Korunk emberének agyát elönti a szavak árja, ezért a szavak gyorsan veszítenek értékükből, erejükből, egyre kevesebbet mondanak nekünk, egyre többször vezetnek félre, fárasztanak, untatnak. Nem szabad azonban, hogy ez a bőség, ez a túltermelés kedvünket szegje! Az irodalom mindig vállalta a felelősséget. Évezredeken át részese volt az egymást követő nemzedékek életének, gyakran tette azt jobbá, s ma sem menti fel semmi ez alól a kötelessége alól. Ellenkezőleg — nehézségekkel terhes korunk arra kötelez bennünket, hogy különös erővel és hittel valljuk: igen, az írás jobbíthat, ha csak keveset is, de jobbíthat a világon.

(Az előadás 2005 áprilisában hangzott el New Yorkban, a Pen World Voices elnevezésű nemzetközi írótalálkozón.)

34