Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 1. szám - Nagy Gábor: Nagy László: Gyászom a Színészkirályért című versének szemiotikai elemzése

gadói attitűdöktől és képességtől függő információ, hogy ez a kifejezés nem Nagy László leleménye, hanem már akkoriban Latinovits közkeletű attribútuma. S már ezzel eloldódik a vers attól a nyilvánvaló referenciától, hogy tárgya Latinovits Zoltán, az öngyilkosságot elkövető színész. (Mivel a versben tényként szerepel az öngyilkosság, itt nincs értelme foglalkozni azzal a körülménnyel, hogy - akárcsak József Attila esetében - Latinovitsnál is felmerült a baleset lehetősége.) A 'Színészkirály' ugyanis jellemzően kultikus kifejezés; így óhatatlanul bevonódik a versbe, Latinovits alakja mellé, a Latinovits körül kialakult - s a vers keletkezése óta eltelt időben csak még szilárdabbá, elevenebbé váló - kultusz. A gyász így már nem is annyira a színész-emberért szól, mint inkább a kultikus rajongással övezett színész-zseniért.

Kevésbé nyilvánvaló a szemiotikái horizont a „Gyászom" esetében. Hisz a kifejezés birtokos személyjele a szemantikai szinten gazdagon megképződő költői énre vonatkoztatja a szót. Arra a lírai alanyra, aki a vers retorikai menetében a részletesen kidolgozott bináris oppozíció egyik pólusa, az elsiratott színésszel együtt. A 'gyász' azonban nem csak köznyelvi értelmében aktualizálódik. Ha figyelembe vesszük, hogy a vers Nagy László Jönnek a harangok értem (1978) kötetének Fejfák ciklusában jelent meg, annak záró verseként, logikus a szó jelentésszerkezetének kibővítése: a 'gyász' itt egyszersmind 'gyászbeszéd'-et is jelent, azaz búcsúztatót, halottsiratót. így már a címben megképződik egy olyan műfaj - annak gazdag hagyományával együtt -, amely óhatatlanul befolyásolja szövegértésünket.

Noha a cím a gyászbeszéd műfaját előlegezi meg, úgy indul Nagy László verse, mint egy erőének. A felütés drasztikussága, agresszivitása élesen opponál a címben jelzett szituációval. Már-már a műfaj szatírájának tekinthető, hogy a halottsirató (persze csak a szó szerintiség szintjén) gyilkos szándék kinyilvánításával kezdődik.

A verskezdet a szerző és befogadó kommunikatív viszonyában az olvasó jóváhagyási struktúrájának a teljes szétzilálása. Olyan feszültséget generál, amely a vers intenzitásváltozásaiban még akkor is ott rejlik, amikor már jóval közelebb járunk a cím által támasztott elvárásokhoz, a gyászbeszéd, sirató műfajához.

A műfaji elvárásrendszertől való eltérés feszültségének másik összetevője az első sor második eleme, a 'heroldok'. Kapcsolható ugyan a 'gyász' motívumához: a herold 'középkori futár, hírnök' jelentése révén értelmezhető a költői én „gyilkos" gesztusa, ami nem más, mint a rossz hír hozójának archaikus közösségekben (illetve a középkorban) kijáró fogadtatás. A középkorban - azaz a vers szituációjában (Latinovits halála után egy évvel, 1977-ben) olyan gesztus, ami megint ellenkezik azokkal az elvárásokkal, amit az akkori (és mai) olvasó a sirató műfajához kapcsol.

Fontos a szó jelentéshorizontjának rejtettebben megvalósuló eleme is8: az 'udvari szertartásokat ellenőrző tisztviselő' jelentése nem teljesen idegen a címbe foglalt 'király' kifejezéstől, s a későbbiekben feltárul funkciója: már itt, a vers legelején megteremtődik az a szembenállás, amely egyrészt a költői én és a 'herold'-okhoz kapcsolható középszer, másrészt a 'Színészkirály' s ugyané csoport viszonyát jellemzi.

Az első versszak látomásos jelenete ha meglepi az olvasót, cserben hagyva elvárásait, a második mintha visszavenne ebből a szándékból. De az ölelkező rímek szélső tagjai itt is a brutalitás érzetét erősítik: a „mi történt" kérdéséhez nem a sírbeszédhez illő „Kicsoda ment el megint" kérdése tapad a legszorosabban, hanem a válaszrímmel nyomatékosított ítélet. A „szétdúlva a köznapi törvényt" állítása a 'szétdúl' jelentésmezejével visszakapcsol az aktív, agresszív cselekvést kinyilvánító felütéshez. S újabb szinten rajzolja fel a bináris oppozíciót: a 'köznapi törvény' szinekdochikusan illeszkedik a harmadik versszak „középszer "-éhez.

8 Vö. Görömbei 2005 [1992], 520.

87