Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 9. szám - Olasz Sándor: „Homéroszi pajzzsal a halál ellen”(Juhász Ferenc újabb költészetéről)

éppen hiánya iránti érdeklődés ily módon irreleváns kérdéssé válik. A költő így egyformán „tárgyilagos szenvedéllyel" szól a végső dolgokról és a személy, a személyes sorson túlmutató egyetemes sors etikai kérdéseiről. „A vers: az igazság szellemi tükre!" Helye van benne a játéknak, „de csupán szóvicceket gyártani kevés. Nem lehet egy életen átjátszani." (Rendszerváltás kriptahangulatban. Mézes Gergely beszélgetése Juhász Ferenccel, Magyar Hírlap, 2005)

A modem magyar irodalomban nem először fordul elő, hogy a nyelv kiváló ismerője látja legpontosabban a nyelv korlátáit. „Minden megírt vers vereség is, mert megvalósítója joggal hiheti: mégsem tudta szavaival a lényegiből kivarázsolni azt a ragyogást, aminek fénytömbjében a titok sejtelme dereng, mert minden vers kevesebb, mint a vágy és sejtelem és ami mögötte ősi fény." (Vereség-e a halál?) Ám mindebből nem valamiféle nyelvkritikai kétely következik. Hiszen Juhász - nem lévén más eszköze - változatlanul kitüntetett szerepet tulajdonít a nyelvnek. Noha bizonyos kijelentéseiből arra következtethetünk, hogy a nyelv és használója között nem föltétlenül a magabiztos uralhatóság képzelhető el. Sőt, a szóhalmozás, a szinonimák, a borzongatóan szokatlan szóösszetételek keresése - valami örök elégedetlenségtől vezérelve - valójában a kifejezés lehetőségeinek újabb és újabb határmódosítása. A költői magatartásban fölfedezhető ugyan a romantika gesztusa, de az sem zárható ki, hogy a romantikával szembeforduló modern líra végső soron nagyon sokat köszönhet a romantikának, mivel az új, a változás, a szubjektivitás akkor emelkedett irodalmi rangra s a lírai kifejezés addig elképzelhetetlen terrénumai váltak ismertté. Mindazonáltal a romantikával kezdődött az a „szó-poétika" (Margócsy István találó kifejezése), mely korokon és divatokon átívelve tart a mai napig. „A szó a költészet alapegysége, atomja vagy elemi részecskéje, amelynek egymáshoz-kötött halmazatából épül fól a vers, eposz vagy akármi; de ebben a hitemben ma már nem osztozik a világ sok költője, sőt igazi költője! A szó az anyag (a valóság) szellemi jelentkezési formája. A lét dolgait hordozó tudat-anyag a legszebb emberi teljesítmény, amit a természet valaha teremtett. A szó az emberé! Kizárólagosan az emberé! Miért akarná hát kiiktatni az ember a szavakat, a költő a szavakat a költészetből 1" Amit 1972-ben A költészet cselekvő akaratban megfogalmazott, ma is érvényes számára. A leírt, értelemmé szerkesztett szilárd szó, a logikusan szervezett műalkotás az eszménye.

A hosszúság, a mindenség versbe foglalásának igénye persze akár elviselhetetlen is lehet némelyek számára. Juhász Ferenc pályáján is fölszabadító volt a hosszúvers. Bár az alkatukra rövid verseket nagyon korán megjósolta, idejük valójában csak most, a kilencvenes évek elejétől kezdődő pályaszakaszban jött el. A több ezer soros, szabad belső ritmusú eposzok ugyan nem tűntek el (Krisztus levétele a keresztről, 1993; Isten elégett tükre, 1999; az újabb, hatezer soros opusz, Pacsirta a szívben, 2008), az utóbbi kötetekben azonban feltűnően nagy a rövidebb, mindössze néhány oldalas versek száma. A hosz- szabb alkotásokon belül számozott részek jelennek meg, melyek mintha egy új típusú személyességnek és poétikának volnának jelei. Ezek a mozaikosabb formák kiválóan alkalmasak bizonyos helyzetek megoldhatatlanságának, bizonyosság és bizonytalanság feloldhatatlanságának kifejezésére. Bár Juhász mindig is vallotta, hogy soha nem mond többet, mint amit az őrá néző dolgok akarnak, most tényleg úgy érezzük: nem több, nem is kevesebb. Sőt, a kevesebből már aligha vehető el bármi is. Az ellenpontozó szerkesztés, az ellentétpárok, oximoronok halmozása most is félreismerhetetlen. Ami eléje kerül, azt az aprólékos leírás műveletének veti alá. Az empirikusan, tapasztalatilag befogható valóság látószöge mellett a létfilozófiai elvonatkoztatás távlata nyílik meg. Analízis, szintézis műveletében azonban nem a végtelen számú ellentétpárok uralkodnak. A sűrítő, tömörítő módszer abból a fölismerésből táplálkozhat, hogy mindent leírni képtelenség, s a költőben is megfogalmazódik a kérdés: vajon nem éppen az a lényeg, az az „ürességhálózat", „fehérség-amőba-lét", amit a kollázs üregeiben és „rács-misztikájában" lát ugyan, de a „tárgy-fólbontó" látás korlátlansága után is megmarad, „én nem voltam otthon otthon /

86