Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 9. szám - Olasz Sándor: „Homéroszi pajzzsal a halál ellen”(Juhász Ferenc újabb költészetéről)
Olasz Sándor „Homéroszi pajzzsal a halál ellen" Juhász Ferenc újabb költészetéről Könyvtárnyi szakirodalom után mintha mindent elmondtak volna a modem magyar líra egyik legjelentősebb és leginkább fölkavaró életművéről. Ám a látszat csal, hiszen az utóbbi másfél-két évtized föltárásra váró ismeretlenje tekintélyes. Még akkor is, ha az utóbbi években szerencsére olvadozni kezd a jégburok, amely a rendszerváltozás után a szerző és művei köré fagyott. A pályát szinte kezdettől figyelemmel kísérő irodalom- történészek mellett egyre több fiatal tűnik föl, aki friss szemmel fedezi föl és csodálkozik rá a beláthatatlannak tetsző Juhász Ferenc-tájra. A fiatalabb nemzedékekhez tartozók arany helikopterként ragadják ki a szívet a csüggedésből. Ezt az esőerdők vitalitásához hasonlítható művet sok mindenhez hasonlították már. Illés Endre Gaudi befejezetlen és befejezhetetlen Sagrada Famíliájához, Kass János az inkák építkezéséhez, a hatalmas kövek kötőanyag nélküli tökéletes érintkezéséhez. A költő pedig az orvietoi katedrális homlokzatán látható, világmindenséget fölidéző szobrok együtteséhez. Mestere, mintája az „eposzdómot" építő Dante. Igaz, a fenti jellemzések nagyjában a lírikusi pálya elejétől elmondhatók. Ám a Krisztus levétele a keresztről (1993) utáni Juhász-líra számtalan meglepetést tartogat. Miközben lényegében igaz lehet a költő monográfusának, Bodnár Györgynek az a megállapítása, hogy a kilencvenes évek elejétől nem módosul mélyrehatóan Juhász Ferenc költészete. A tékozló országhoz hasonló poétikai forradalom valóban nem játszódik le. A folyamatosságban azonban legalább annyira fontosak a megszakítások, melyek életrajzi, politikatörténeti háttere nagy vonalakban közismert, noha kellően nem feldolgozott. „Ahogy éltem: pokol fölött / szálló tündérszekéren" - írta a Pupillák (1995) fülszövegében. Kilencven után a pokol maradt, a tündérszekér elszállt. „Nagy kalapban nézem a kapitalizmust. / S hull a hó. Lebegek versem méhhurkában. i Vízhalálra ítélt, bevarrt kenderzsákban." (Minden szép volt ami élet) „A versem nem kell senkinek, / az ország sírgödrébe ránt." (Köszöntésből szült köszönet) A személyes sors panasza azonban nem nyomja el az általános aggodalmat: „fáj, hogy a szabadság akár a szerzett vakság”. A világ pedig lassan, de biztosan új korszakba csúszik át, melyben a korábbi értelemben valójában egyetlen költő szavára sem hallgatnak. Nincs part és a csillagok nem vezetnek (Németh Lászlót parafrazeálva), a kor hőse pedig már nem is Babits bokszbajnoka, hanem a bróker. Miközben egyre pőrébben mutatkozik meg az ember az ő rettenetes szömytulajdonságaival. Öregedés, öregkori líra, melyre oly könnyen mondható, hogy „őszikék". A „vers-vágy betegség" azonban „pokol-üstökként" sziszeg. Az egyetlen hatalmas „eposz-dómként" olvasható életmű egy tömbből faragottságát minden bizonnyal a gondolatok, témák, helyzetek ismétlődése is erősíti. A Halandóságmámor (2007) két József Attila-verse például utal a négy évtizeddel korábbi József Attila 83
