Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 9. szám - Beke József: Édös anyanyelvünk (Gondolatok a Kecskemét környéki ö-ző nyelvjárásról)

kódtunk. / Anya a kő alattunk. / Vagyunk, mert megmaradtunk." - Hát írjon valaki jobbat nála! A szerelemről is. Nagyon szemérmesen, de az is ilyen tragikus, szép valami, a Prelúdium című verséből a megrendítő sorok: „Felöltözöd a kék eget, / ragyognak szőke combjaid, / s akár a rózsák festenek / melleden illatos sebek. - Tessék ennél különbet írni.

Albert Zs.: Most elővettem ezt a kötetet - és ez nagyon gyakran előfordul ám! -, hogy amikor valaki meghal, akkor újjászületik. Lehet, hogy aki nagyon az élen volt, azt elfelejtik, de akit úgy hátrább szorítottak, az elkezd jobban fényleni. Most én így voltam Kiss Tamás verseivel. Ahogy mondod: írjon valaki jobbat. Talán hagyományosabb volt, mint amit az ember akkor örömmel fogadott. És lehetséges, hogy ez jobban megmarad - Weöres Sándor mondjuk, izgalmasabb volt. Különösen abban a közegben majd megbolondult az ember, amikor azt hallotta, hogy: „Hová repültök háromélű kardok."

Buda F.: Ez a megőrző jellegű költészet önmagát is tovább megőrzi.

Kiss A.: Azt hiszem, hogy az idő sok bajt is csinál, meg néha igazságtalan is, de minden helyrerázódik hosszú távon. Idővel úgyis kiderül, hogy ki az, akit fölvesznek és elolvasnak, akár úgy, hogy véletlenül esik valakinek a szeme elé néhány sor, ami kíváncsivá teszi, és fölfedezi magának az egészet. Ez mindig is így volt. De ahogy élőket rangsorolunk, kitüntetünk és negligálunk, sajnos gyakran költészeten kívüli gesztus.

Buda F: Hadd jöjjek elő én is egy Kiss Tamás-verssel, ez fiatalkori vers, nemcsak azért szeretném elolvasni, mert kurtácska, hanem azért is, mert a maga kurtaságában tökéletes, azt bizonyítja, hogy ő is kész költő volt már akkor, továbbá ez volt az első vers, amit az ő szájából hallottam. A címe is az, hogy Vers. „Verset írok, magam vigasztalom / van egy pipám, s nincs íróasztalom. / Nincs koszorúm, mert nincsen érdemem / Verset írok, csak itt, a térdemen.//"

Kiss A.: Igen... és a szabadságát is megtalálta, pontosabban: a szabadságot. És az a tenger, ami mellett megtalálta a szabadságot. És úgy jön az ő költészetébe, a kertje mellé, olyan természetesen, ahogy ő élt. Ugyanazon a természetes, egyszerű hangon, Várnáról. „Almomban még körüllocsol a tenger,/ az utcák mélyén a hajók megállnak, / ép uszonyán belopózik a reggel, / kéményeken sirályok kiabálnak. //" Süt belőle a szabadság. Ahogy a kertbe zárt, boldog otthonosságból is.

Albert Zs.: „Debrecen, Ó-kikötő" - írja Gulyás Pál, ő pedig leírja ezt a gondolatot:

Alkony a Száraz-tenger partján

Ülök Debrecenben a csendben, a Száraz-tenger sós partján, néhány szál perjefű zizeg mellettem a mart szikpadkán: cickafark, üröm és pár apró gyomfű, mézpázsit-pamacs; társulunk. Bizony nem locsolja már délibáb a talpamat.

Buda F.: Szépen példázza, hogy ez igazi költészet: néven nevezi azokat a füveket meg gyomokat: perje, mézpázsit, cickafark, üröm.

Kiss A.: Hát ismeri a maga világát.

Görömbei A.: Igen jó kapcsolatai voltak Tamás bácsinak az előtte járó nemzedék íróival, Németh Lászlóval, Illyés Gyulával, Szabó Lőrinccel, az ő műveiknek az Alfóldbeni megjelenését is Tamás bácsi tervezte, segítette, de nagyon jó kapcsolata volt a saját nemzedéktársaival, Weöres Sándorral, Takáts Gyulával, Jékely Zoltánnal, Szabó Magdával, és ezeket a kapcsolatokat is mindig nagy szeretettel ápolta. Látszik ebből a leveleskönyvből is, hogy

73