Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 9. szám - Albert Zsuzsa: Legenda Kiss Tamásról
az olvasó a mímelt kivoltuk mellett legmélyebb énjüket is megismeri, a vitatott erkölcsi témákat szinte ráütésszerűen ellenpontozza, finom árnyalással készíti elő a kirobbanó tragédiát, amit döbbenetes erővel ábrázol. Motívumait is ellenpontozó szerkezetben értelmezi. Majdhogynem vitadráma Az ötödik pecsét, hiszen érvek és ellenérvek ütköztetésének sorozatára épül, de Sánta Ferenc a párbeszédek és monológok mellett megbújó apró észrevételek, utalások, megjegyzések hálójával annyira képszerűen ábrázol, hogy mindvégig magunk előtt látjuk a szereplőket, akik konkrét alakot öltenek, s ha szembetalálkoznánk valamelyikükkel az utcán, azonnal fölismernénk. Ezért furcsállom, hogy a regényben az elbeszélő két ízben is önigazoló, önreflexív hangot üt meg5. Amikor az egyébként kedélyesen ironikus Gyurica először nevet fel az asztaltársaságban, az elbeszélő a következő mondattal lép be a történetbe: „Megemlítjük: ha az olvasó az emlékezetébe idézi azokat a kellemetlen arcú embereket, akik elmosolyogva magukat szinte gyermekes ártatlanságot tükröznek, akkor maga előtt láthatja a mi órásmesterünket." Nem több, ennyi, de felesleges, mert Sánta annyira mesteri ábrázoló, hogy a külön magyarázat csak ront a szövegen. A regényben nyoma sincs a korábbi novellák nyelvének, az elbeszélő hangváltása tökéletes, a kispolgár parvenü modorosságát idéző párbeszédei, megszólításai és megszólalásai mögül érezhető, hogy az egymáshoz szokott asztaltársaság ezzel az úrhatnám modorossággal tulajdonképpen elhatárolja magát a lényegi parvenüségtől, tréfálkozik és kedélyesen szórakozik. Sánta azonban mintha nem bízna nyelvének megjelenítő erejében, ezért egy hosszú (és felesleges) önreflexív, esszészerű betét regénybe iktatásával világossá teszi a helyzetet: „Az olvasó nyilván tisztában van már azzal, hogy dacára az olyanfajta megszólításoknak, mint Kovács úr, uram, és kedves barátom, meg a gyakori és különböző udvariaskodások, mint: ha engedi megjegyeznem, ha szabadna a figyelmét kérnem és hasonlók, tehát ezek ellenére olyan társasággal van dolga, melyben régóta ismeri mindenki egymást. Az effajta emberek lélektanát ismerve, az ilyenfajta embereknek, mint amilyenekkel most e történetben van dolgunk, a szokásait és apró allűrjeit ismerve, tudhatjuk, hogy az érintkezésnek ez a formája igen erős összeszokottságot, szeretetet és megbecsülést takar. Ez, a külső szemlélő előtt olyannyira nevetségesnek tűnő érintkezés, a maga közhelyeivel egy sajátságos társadalmi rétegnek egyfajta társalgási formája. Ha elkísérnénk egy alkalommal Királyt a barátjához, az asztaloshoz, akkor hallhatnánk, amint így köszönti a háziasszonyt: A, csókolom a kezeit, drága nagyságos asszonyom, hadd puszilom meg azt a kis kacsóját. ..! Mire az asszony: O, a Király úr, az ember mindig jobbat vár, lám, lám... A dologban az a különös, hogy mindez tréfás felhanggal történik. Arra kell következtetnünk, hogy nem egyébbel van dolgunk, mint holmi »alászálló kultúrérték« szemérmes és egyben ironikus befogadásával. S ez olyannyira kötelező magatartás, hogy elmulasztása vagy egyszerűen az, ha valaki nincs birtokában e formáknak, az idegenség letöröihetetlen bélyegét nyomja a homlokára. Mindezt azért jegyeztük meg, hogy az olvasót ezzel is megerősítsük abban az eddigiek során már amúgy is kialakult véleményében, hogy egymást nagyon becsülő, örömeikben és bánataikban megosztozó és együttérző polgárocskákról van szó - olyanokról, akiket az olvasónak már számtalan irodalmi alkotásban volt alkalma * és szerencséje megismerni. De kikről mondhatnánk el, hogy teljesen ismerjük már őket? S ha már ezt elmondtuk, hadd tegyük hozzá: nincs kevésbé szabad és inkább kötöttebb ember az írónál. Nem tehet engedményt a hűség rovására mivoltának kockáztatása nélkül. S ha úgy követjük e pár ember beszélgetését, mint azt az eddigiekben is tettük, akkor az éppenséggel a nagyon célszerű - a végén kiderül majd, hogy mennyire szükséges - hűség kedvéért történt." Az olvasó bezzeg egy percig se érzi kérdésesnek az elbeszélő nyelvi ábrázolókészségét, ezt a kiszólást viszont annál inkább. 5 A később megjelent művekben ennek a hangnak nyoma sincs. 55
