Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 9. szám - Szuromi Pál: Egy kivételes nyomhagyó (Deim Pál művészi számvetéseiről)
Az érdeklődők nagyrészt csak végleges produkciókkal találkoznak a tárlatokon. Most viszont Deim Pál legszűkebb szakmai műhelyébe: a vázlat- és tervkészítések gyakorlatába is bepillanthatunk. A Rajz I. című tusmunka mindenesetre egy potenciális dombormű kezdeti elgondolásának tekinthető. Látszólag a hajszálnyi, kimódolt vonalak formamozgására esik a hangsúly, bár a szerzőt a térviszonyok rendje érdekli inkább. Az előreugrások, a visszahúzódások párbeszéde, aztán a bábszerű főszereplők és a raszteres oválisok közti kapcsolat. Nem nehéz észrevennünk például: a jobboldali félalak szellemtestét ugyanolyan hullámhajlatok töltik ki, mint a szemközti háttér motívumait. Amivel máris egy érdekes felismeréshez jutunk. Rájövünk tudniillik: itt csakugyan komolyan kell vennünk a szemléleti egyneműség szokványos meghatározását. Hisz csupán a külső hajlatok mozgalmasságában különböznek egymástól az eleven és mechanikus képelemek. Ezzel az organikus tárgyiasság evidens, szinte rendszerszerű létfokozatai villannak fel előttünk. Persze önmagában a gömbölyded, organikus elkötelezettséget sem célszerű szó nélkül hagyni. Ne feledjük: Deim pályáját mégiscsak egy mértanias, szigorú, lélektelen lakótelepes korszak övezi. így a lágyabb, emberségesebb alakvariációkban az ellenkezés, a kompenzálás gesztusa is felfedezhető. Még akkor is, ha a mester szemlélete alapvetően a konstruktivizmus mércéihez igazodik. A jelenlegi vázlatnál is a térvágásos, duális térszervezés ötlik szemünkbe. Miként ez Ben Nicholsonnál is gyakran előfordul. S ahogy ez az egyszerű organizálás már a hajdani diptichonokban is természetesen megtalálható. Hogy miféle szellemi ínyencséget nyújthat az efféle megkettőzöttség? Nos, elsősorban a tükrök, tükröződések nyilvánvaló dialektikájára gondolhatunk. Majd mégis azt látjuk: az önazonosság, az önszituálás kérdésköre igenis összetett, rafinált dolog. Mintegy az idő- és látványbeli elmozdulások, csúsztatások különös szövevénye, amiként ez a filmművészetben megfigyelhető. Ennélfogva a stiláris egyneműségből voltaképp egy alternatív, relativisztikus antropológia szabadul ki. Mint ketrecéből a szárnyalásra termett kismadár. A következő Vázlat is hasonló dilemmákkal folytatódik. Itt nincs ugyan vertikális térvágás, pusztán két jellegzetes fantomlény tűnik fel. Különös azonban, hogy vetett árnyékaik közel sem az optika realisztikus törvényei szerint alakulnak. Hol jobbról, hol balról sugárzik a fény: ahogy ezt a képi önelvűség eszméje megkívánja. S ahogy ezt a kubista mesterek oly bravúros gazdagsággal megalapozták. Deim Pál mostani skicce mégis inkább a metafizikus Chirico látomásaival kokettál. Aki azért ugyancsak ráérzett az árnyékzónákban megbúvó emberi képződményekre. Arra, hogy ezek a jelenségek időnként láncreakciót alkotnak, sőt nemritkán önálló életre kelnek. S lám: a Tükörben című vízió pont ezt a groteszk, meghökkentő helyzetet érzékelteti. Minthogy alkalmanként tényleg képesek vagyunk önmagunk csalárd, szemfényvesztő kitupírozására. Közben az is kivehető: itt a magasságos, omlékony felhőfoltok a legalsó ruharészletekkel tartják a stiláris rokonságot. Akárha egy eszelős, tudathasadásos világban leledzenénk. Könnyen úgy tűnhet, mintha Deim Pál életét ízig-vérig átjárná az eleven közéletiség. Holott szó sincs erről. Őt inkább a közvetlen élmények, az intimebb dolgok foglalkoztatják. Ám Antonionitól is tudhatjuk, hogy adott világunk ámyékteli korszellemétől semmiképp sem bírunk elzárkózni (1.: Nagyítás című filmjét). Az árulkodó jelek ott lapulnak a parkok bokrai mögött, netán a közeli, baráti társaságok felemás mentalitásában. És a példákat vég nélkül sorolhatnám. Nem véletlen így, ha a művész karakteres, önmozgásos bábu teremtménye már a hetvenes években a Beprogramozott létezők fanyar, tragikus szituációjába kerül. Mert e robusztus, átlós és perspektivikus emberkép mindenféle egyéni, közvetlen adottságnak ellentmond. S némiképp a pop-art végzetes tárgymisztikája visszhangzik benne. Itt ugrik 32
