Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 7-8. szám - Kenéz Ferenc: Vers és környéke (Kibeszélő-s(z)ó)

Futja köreit a vers magányosan, izgatott időmérőkre és zsúfolt stadionokra emlékezve.

A vers restelli kissé az egykori eredményeket a néptelen pályán, meg azt, hogy nem húzott ő is valami divatosabb joggingot magára, mert hogy öregszik ő is, a vers, s talán valami korszerűbb lélekmelegítő jól fogna neki is ezen az estén, amikor szembetalálkozott azzal, hogy a folytatás nem más, ugyanaz, ami eddig is volt, újabb és újabb körök a lassan besötétedő régi pályán. Egyetlen asszony ül már csupán az esti nézőtér homályában, piros kabátban, szívszorongva.

Ez a költészet.

Az áttelepedésünk utáni első években megírtam a huszonegy „budapesti verset", aztán majd hét esztendeig nem írtam semmit. A Sötétedésben, piros kabát az első hét év után. Három éven át, amíg az Esti Hírlap kulturális rovatánál dolgoztam, havi 25 flekk körül volt a kötelező norma, mikor először kaptam észbe, hogy egy év alatt háromszáz flekknyi cikket, interjút, publicisztikát, tévéjegyzetet írtam, valósággal elrémültem. Aki nem szeretne mást, mint írni azt a bizonyos verseskönyvet, némiképp a mihasznasággal veti össze minden egyéb írásművészeti megnyilvánulását, s mennél nagyobb terjedelművé válik emez, annál rémületkeltőbbnek tűnhet, éppen a mihasznaság okán. (Hogy minek írni egy verset is, soha meg nem fordult a fejemben, egy vers valamirevalósága sokkal evidensebb volt, mint háromszáz flekknyi újságcikké.) Háromévi újságírói időszak után következett Duna televíziós hírszerkesztői munkálkodásom azon hat-hét esztendeje, ami alatt egyetlen verssort sem írtam. Az újrakezdés gesztusa, úgy tűnhet talán, a megöregedett atlétáké. (Láttam elégszer Nagyváradon, ifjú középtávfutó koromban, a Rulikovszky-stadion salakpályáján, amikor a magukat már megcsinált atléták egy-egy alkonyi órán megpróbálták kihozni magukból rég megdöntött rekordjaikat.) Egykori vershallgató közönségem, s egykori időmérőim, bár látom, eltűntetek a lelátókról, fogadjátok késői köszönetemet, amiatt, hogy egykor ott voltatok, hisz ma már senkit nem látok igaz hittel és reménnyel ülni futásom tornyában, talán csak azt az egy piros kabátos nőt, akit negyven évvel ezelőtt megszerettem, s aki még mindig, ma is, bízó szemmel és lélekkel figyeli újabb és újabb futásomat, nem tulajdonítván különösebb jelentőséget annak, hogy házunktól egyre távolibb s távolibb stadionokból hozza, sodorja a közönség üdvrivalgásait, hangerősítők szófoszlányait felém a szél.

129