Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 7-8. szám - Kenéz Ferenc: Vers és környéke (Kibeszélő-s(z)ó)
fekszik a bálna azóta is gyomrában velem a házunk előtt a porban. Némiképpen „földhöz ragadt" szellemi önéletrajznak tekinthető a Valamilyen földrészek című versem, mely az Egyszeresük című kötetben látott napvilágot. Könyveim között ez az egyetlen, amelynek nem címe, inkább csak címszava van. A vers egy nevetségessé tett Jónás-parafrázis, illetve a küldetésfilozófia megkérdőjelezése, tragikomikussá tétele, de hát mi lehetett volna ennél megfelelőbb és hitelesebb, igazabb életvállaló vers abban az időszakban, amikor eldőlt, hogy elhagyjuk az országot, és áttelepszünk Magyarországra? A vers ugyan még korábban, tehát nem ennek a döntésnek a jegyében íródott, de a kötet már ennek a döntésnek a tudatában szerveződött. Nem lehetett tudni, mikor jön el az a másik pillanat, amikor EGYSZERCSAK hirtelen minden megváltozik: kiderül az elhatározásunk, és ez rögtön valami eddig ismeretlenbe fordítja át mindennapi életünket. Tehát, hogy az egyszercsak mit jelent, azt én már tudtam, és azt ugyan még csak én tudtam, a cím maga már a legáltalánosabb és leghétköznapibb utalás, jelzés arra vonatkozóan, hogy valami más következhet be bármelyik pillanatban. A költeményt alkalmam volt felolvasni a Népi Egyetem egyik rendezvénye után, a Farkas utcai Egyetemiek Házában. Akkoriban a rendszeres művelődéstörténeti előadásokra meghívták a szépirodalom egyik-másik képviselőjét, hogy felolvasásával színesítse az esti programot. Hogy engem ki hívott meg, arra nem emlékszem, Herédi Guszti vagy talán Veress Zoltán (egyik azóta a túlvilágra, másik a világon túlra költözött), arra viszont emlékszem, hogy Gáli Ernő, a Korunk főszerkesztője, és Balogh Edgár, a romániai magyar kisebbségi politizálás évtizedeken át meghatározó személyiségei ott ültek a közönség soraiban. A küldetésfilozófiát szinte blaszfémiává fogalmazó vers, a kissé triviális Jónás-parafrázis egyben akarva-akaratlan az ő életük, példájuk, életeszményük és tanításuk kifigurázása is volt tulajdonképpen. A vers a „sajátosság méltóságának" és a „megmaradás" elvének az árát mutatja föl lényegében, amit mi ott, másféle méltóságra és másféle megmaradásra vágyva, már nem akartunk tovább törleszteni. Helytelenül, teszem hozzá most, utólag, egy olyan életformából, mely az előbbi két életviteli elv teljes kitörlésével próbál átmenekülni a jövőbe. Itt hagyva engem, szinte abban a régi, versbeli porban, eljövő helyett múltbéli álmokkal teli. Vers és környéke 26. Pofánkban parázzsal (in: Angyalszőr, Littera Nova Kiadó, 2004) Pompás lovai voltunk mi saját magunknak, húztuk az igát, húztuk magunkat, lobogott sörényünk a télben s a nyárban, ó, de boldogok voltunk, ha éreztük: pofánkban parázs van. Űztük és röpítettük magunkat homályló hidegekbe, tinta-kéken és nyomdaszagúan röpültünk föl az egekbe. 127
