Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 7-8. szám - Lengyel András: Az úgynevezett ál-Az Est (Egy magyar médiacsata története)
hivatalnokok és egyéb ostoba keresztények kezében" - valamiképpen maga is szakmai elismerés: a média teljesítményének elismerése. A média szerepének negatív értelmezése, ha közelebbről szemügyre vesszük, ugyancsak érdekes fejlemény. Egyrészt persze itt hangsúlyosan kerül elő a magyarságétól idegen zsidó önérdek, mint mindent megmérgező motívum, de emellett már egyszerűbb s tárgyiasabb motívum is fölbukkan. A negatívum egy jelentős része a pszeudo-Az Est szerint ugyanis az üzletiességből, az ilyen-olyan konjunktúrákhoz való igazodásból fakadt. Jellemző e tekintetben, hogy Az Estet a románok előtti szervilis megalkuvással és hazaárulás-számba menő kiszolgálásukkal vádoló Az Est munkatársa felismeri az oláh király talpát című cikk úgy állítja be, hogy mindennek ellenértékeként az Est „csakis »Az Est« szabad terjesztését óhajtja". S az is jellemző, hogy mind Miklós Andorral, mind Sebestyén Amolddal szemben a legfőbb vádak egyike a konjunkturális igazodás. Miklós Andorról ezt olvashatjuk: „És következett a háború. Minden csepp vérünket fel tudta váltani aprópénzre, minden magyar katona neki egy-egy példánysikert jelentett. Eleinte a háborúra uszított, nem volt nálánál nemzetiebb, nem volt nálánál vérszomjasabb. Német kultuszt csinált, himnuszokat énekeltetett téntazsidaival, Hindenburgtól kezdve egészen Mackensenig, minden német tábornokról. Zsoltárokat énekeltetett a legutolsó német bakancsosról a magyarság rovására. Ez időben ugyanis ez volt az üzlet, ez jelentett hasznot, rebachot, pénzt és mindent, amiért egy valóságos zsidónak érdemes élni." Ám utóbb kiderült, mondja a pszeudo-Az Est, hogy a „háború elveszett, legyünk [tehát] pacifisták". S Az Est váltott is: elhallgatott a németek dicsérete. „Ekkor [ti. 1917-ben ugyanis] már világos volt, hogy a háború nehezen nyerhető meg és ha megnyerhető lesz, azoknak a vagyonoknak a feláldozásával, amelyeket a háború hömpölyögtetett a zsidóság zsebébe. Ezt a vagyont Miklós-Klein Ármin nem akarta kockára tenni, tehát egyszerre pacifistává változott, a ténta-Krauszok, akiknek igazán mindegy volt, hogy kit vesznek dicsérő tollúk hegyére, elkezdték mérgezni a közvéleményt, elkezdték kiölni a magyarságból a hitet, elkezdték terjeszteni a defetizmust." S figyelemre méltó, hogy a diabolizált Sebestyén Amoldot, „a konjunktúrák úszómesteré"-t is ezzel a konjunkturális igazodással jellemzi: „A háborús uszítás, majd a defetizmus hallatlan konjunktúrájában Noldika örökcsöpögésű faji védjegye [ti. orra] fölött két telhetetlenségben izzó szemgolyó pislákolt a magyar mezők felé, amelyre idő és alkalom szerint, kevés rizikóval, könnyű győzelemmel lesújtani: keselyű lelkének minden vágya volt." Azaz, az antiszemita retorika mélyén voltaképpen a modem médiacsinálás alapelve, az üzleti szempontok érvényesülése válik a legfőbb bűnné. Ez az összefüggés, ha nem becsüljük le Az Est ellen kirobbanó indulat súlyát és mentalitásdeformáló erejét, utólag is komoly figyelmeztetés. A modem médiaipar ugyanis, kialakulván, olyan pályán mozog, amely szinte automatikusan súlyos deformációt szül, s magában rejti a konfliktusok lehetőségét. Az üzleti siker és a konjunkturális alkalmazkodás a médiaiparban szükségképpen együtt jár. Nemcsak Az Est, de egyetlen más lap sem képzelhető el, amelyik a konjunktúrák ellen menve üzletileg sikeres lehet. Az, amit e vonatkozásban a pszeudo-Az Est „zsidó" sajátosságként jelenített meg vádjaiban, voltaképpen egyetemesebb tendencia, s az üzleti siker versus marginalitás alternatíváját veti föl. A piac körülményei közt egy lap vagy igazodik a konjunktúrákhoz és „sikeres" lesz, vagy marginalizálódik. Tertium non datur. 5 A médiacsata története itt akár le is zárulhatott volna. De nem így történt. Az a tény, hogy Az Est jogi képviselője 1921. május 30-án bűnvádi följelentést tett, majd június 2-án 116
