Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 7-8. szám - Tandori Dezső: Farsang utóján: 2006-ban előre 2007-ről
Szép Ernőt meg azért említettem, mert Márai álomszépen elemzi. Szebben, mint Kosztolányi, akinek J. A. volt inkább a szíve csücske. Na, joggal, de Márainak itt mindkét író esetében örültem, ezért írtam a félkomoly micsodákat itt, futamokat. Nem futamodtam. Csak sikerül nem mozdulnom. Bár tényleg így lenne. Már amiben. Aforizmásdi, másdi „Ez az élet: nem élet. Ez az élet: élet-halál." De ne nyegléskedjek. Hahaha Ahol azonban komoly: kicsiny verebünk, a Sánti Józsi az állatkerti élet-halál házából került. Azért, mert én akartam is verebet a legutolsónk halála után (Totyi), meg nem is. Veréb ügyében nem lehet oly könnyen kimondani, hogy „mert már nincs meg a szívem". A verebek mégis a vendégeink. Ahogy nekünk, embereknek, a dinoszauruszok is vendégeink voltak, az ősalgák, mi vagyunk a világ közepei, mindenki a mi vendégünk. Csak egymással gorombáskodhatunk vérig, élet-halál, a vendégeinkkel tapintatosnak kell lennünk. A Sánti Józsi kétnapos (tollatlan húscsomócska, csőrkezdeménnyel), mikor összetöri magát. Az élet-halál ház neveli, nekem. Mert nem veszik komolyan, hogy nincs már szívem. (Jól teszik kb.) S az élet-halál a Sánti Józsinál érvényes, oda ne szorítsuk ő-két- dekaságát, ma már három-dekaságát sehova. Mert ő a világ közepe, mindenfélét akar... de nem nagyon. O tud nem mohón és csillapíthatatlanul akarni. Csak akar- gat, szeretne. Mi meg vagyunk a szégyen és gyalázat. Az elvonulás sem mentség. Az annyit jelent csak, hogy még nem vagyunk anyagilag teljesen kifosztva... nem potyognak a fogaink... nem esünk a rossz lábunkkal a villamos alá... nem adjuk meg magunkat... nem fedezünk fel szánkban egy ártalmatlanul indult estén egy rózsaszín foltot... a rák jelét. Kosztolányi. S közben Dide úr írt, rótta szépséges dolgait. Én lámpástul rántanám magamra a mennyezetet, bánom is én a ház egészét. Én ebben szégyen és gyalázat volnék, avagy leszek majd, jaj. De víg ügy. Szépet szebben. * „A levegő: ég és föld közt", ha jól írom; ilyenek jutnak eszembe. Meg laposságok (?): egy nagy művésznőről olvasok, Hunyady Margitról (Hunyady Sándor édesanyja volt, a zseniális fiú apja Bródy Sándor, a régi nagy), micsoda hajlítha- tatlan lélek. Hogy lehetett valaki ilyen? Haha, hát úgy, hogy ilyen volt. Ez sehogy másképp nem megy. Ha valaminek már mennie kell, az helyben ragad. Szép kis abszolútumfogalom. Vagy relativitás? (Könnyű lenne velem mindennapi kapcsolatot tartani? A közhely arcoktól, mondások közben, irtózom már, mint az elviselhetetlenségtől. Holott, ahogy agyunk jelentős hányada víz, életünké is: gyarló közhelyek nemes v. nemtelen tömege. De nekem nem! Nem bírom! Inkább a magányt.) Jó, a magányt, az asszonnyal, a kártyabajnoksággal, a madárkával, medvéimmel, irodalmi barátaimmal, szerkesztőimmel, főszerkesztőimmel, a... De álljunk 51
