Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 6. szám - Monostori Imre: „Az ember célja mégiscsak az üdvözülés” (Németh László: Napló)

Az 1954-es esztendő újabb - lényegi - módosulást hoz a vallomásos Németh László életében, világában: a könyörtelen hipertónia, mellyel még két évtizedig fog viaskodni. Ám ez a viaskodás az életnek, a további műveknek is szól. A „Mű" védelmének. Az Illés Endrének írt levélben összeállítja addigi életműve rendjét, majd így summáz: „Igaz ember - ez akartam lenni."

Az innen számított két évtized a „sajkodi korszak" -, már ami az újabb ideális környezetet jelenti. A Balaton-parti kicsiny település, az örökké óhajtott (viszonylagos) magány mellett a természetközeliséget is jelenti. „A növények szépek, nyugodtak, nem ismerik a vadságot, az ízléstelenséget." A művészembernek a növényi lét a mintája: „a csodálatos vegyi építkezés, amely egy göröngy ásványaiból s egy tenyérnyi helyre eső napból olyan csodálatosan szerkesztett remekműveket csikar ki, mint egy virág." (S felejthetetlen sorok - a sajkodi idillt festve - a szomszédék Dzsinn nevű farkaskutyájának érzelmi reakcióiról.)

1959. május 25. „Az irodalom, mint egy ködökbe vesző tengerpart, egyre jobban elmarad mögöttem, életviszonyaim boldoggá tesznek, mint Vásárhelyen, megint egy vágyott szigetre, ott a pedagógiába, itt kertbe száműztek az ellenségeim, melyet nélkülük el nem értem volna."

A növekedő lélek eléri legméltóbb témáit. Az öröm és a boldogság érzéseit ízlelgetve figyelmeztető jelzéseket rögzít. Az előbbi nemcsak a vérnyomást löki fel, de „a jellemnek tán még inkább árt". Ezért aztán az írói munkához legjobb klíma „a mérsékelt mellőzés". A boldogság pedig „létünk mellékterméke, valami ki nem számított, váratlan, ami különös, fel nem idézhető körülmények összejátszásaként van mellettünk [...]". A boldogság nem lehet cél, mert célként nem létezik. S a legméltóbb téma talán: Memike! (Azaz Mamika, a Kanadában született unoka angolos ejtésével.) A feleség, Ella asszony. 1962 tavaszán „Memike elrepül" Kanadába, Magda lányához. Németh László már két nappal később legszebb vallomásainak egyikével várja haza. Megvallja szeretetét, s el is magyarázza annak természetét: „Én máson tapintom, mérem szeretetem. Azon, hogy nagy bajaiban a magam óhaja, érdeke mint béna kar hullott le, szinte csak az automata mozdulat maradt meg, hogy őrajta segítsek." S mégis - vagy éppen emiatt? - egész élete „boldogtalanságban telt el mellette". A maga saját területein soha nem tudott lelkiisme- ret-furdalás nélkül élni. Ennek ellenére: „nem volt szolgaság, amiben éltem. Vagy ha igen: a szeretet, az irgalom szolgasága. Mindent összevéve ő volt a legkülönb s értem a legnagyobbat tevő ember, akivel dolgom akadt."

Néhány évvel később, 1965 karácsonyára újabb vallomást ír a „hatvanéves Meminek" ajándékul. Persze itt is - zömmel - magáról ír, magát jellemzi, s két mondatban meg is ragadja az alapkonfliktust: „A te vetélytársad nem egy másik nő volt (mint időnként hitted s tán hihetted is), hanem az Ideál, a Szerep, melyet én s velem együtt te is hússal tartoztunk volna kitölteni, s amelyet te, ha képes lettél volna is rá, mint idegent, értelmed szerint érthetetlent - nem vállalhattál. Ez a minden nőnél veszedelmesebb konkurens abban a pillanatban állt közénk, amelyikben én úgy éreztem, hogy nem elég a Mű, a helyzet olyan kritikus, reménytelen, hogy a Példa is kell mögé, amely mint erős, győztes nővér felmutassa."

„...a munka az egyetlen, amibe kapaszkodhatom"

Élete utolsó évtizedének ez a legnagyobb tétje: a szellem lehetséges uralma a testen s a lelken. A Herder-díjtól és az Irgalom megjelenésétől (1965) a „naplók" megszakadtéig (1968) tartó három évről sok mindent megtudunk: ez a szakasz egybetartozó egész. Nagy feszültségekkel. 1964 októberében arról ír, lehet, hogy sikeres író a hazájában, ám életcélját nem sikerült elérnie. „Az én pályámnak volt egy közvetlen és távolabbi célja: a dementiás magyar nép fölött a tudatot újraszőni, s e tudat újraszövésében az európai gondolkodásnak, öntudatnak is helyet adni. Ebben távolabb állok a kitűzött célhoz, mint húsz éve." Akkor - a történelmi korszakváltás hajnalán - derengett még valami remény a magyar öntudat újraélesztésére - a hatvanas évekre azonban „ilyen igény nincs többé". Fölkavaróan találó diagnózis. S már a hatvanas évek közepén!

S hiába fordítja le magának a Herder-díj indoklásának német szövegét, melyben úgy jellemzik munkásságát, mint amelyik „a világ népeinek és irodalmának is példát állított" - semmi sem változtatja meg gondolkodását, felfogását saját életének nagy dilemmáiról. Csupa feszült107