Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 6. szám - Fehér Zoltán: „Ott kincs van, mer tűz ütött ki” (Az arany mint az Alsó világ Napja kincsmondáinkban)
Fehér Zoltán „Ott kincs van, mer tűz ütött ki" (Az arany mint az Alsó világ Napja kincsmondáinkban) 1727-ben Honoré Mirabel marseille-i lakos előtt álmában megjelent egy szellem, s közölte vele, hogy egy kert bizonyos részén tekintélyes kincs van elásva. Menjen oda, emelje ki, ennek fejében nem kíván egyebet, mint egy misét a lelki üdvösségéért. O el is ment oda, s egy Magdaléna nevű majorosné jelenlétében ásni kezdett, s talált is egy súlyos csomagot. Hazavitte, felbontotta: csupa aranypénz volt benne. A történetet - kalandos folytatása nélkül - Ráth Végh István könyvéből idéztem, annak személtetésére, hogy a kincsásás szokása világszerte divat volt. Régiségéről meg a régészek tudnának sokat mesélni, hisz számtalan ősidőkben megbolygatott, kifosztott sírt tárnak fel napjainkban is. A laikusok kincsleleteire néha a hatóság is felfigyelt. Ennek köszönhető például a nagyszentmiklósi kincs megmenekülése a szét- hordástól. Móra Ferenc a nagyszéksóstói aranyleletre úgy figyelt fel, hogy szóltak neki a szegedi ékszerészek, mert újabban a tanyák népe igen sok arany encsembencsemet kínál föl nekik megvételre. A talált arany nemcsak vagyonhoz, de hatalomhoz is juttatta meglelőjét, s az ebből adódó történetek hálás témául szolgáltak az irodalom alatti ponyvának s a romantikus regényirodalomnak. Gondoljunk csak az ilyenformán meggazdagodott és igazságosztóvá vált Monte Cristo grófjára. A bátyai História Domus megőrizte számunkra egy tizennyolcadik századi kincsásás emlékét. Az eredeti latin szöveg fordítása így hangzik: 1746-ban Ory József lett plébános (Bátyán), aki 1748-ban szentségekkel ellátva végrendelet hátrahagyása nélkül meghalt. A templomban történt felravatalozása után eltemették. A temetés után néhány hiszékeny ember elhitte, hogy a plébános udvarában ásta el a pénzét, felásva az udvart nagy kutatást rendezett, de minden eredmény nélkül. A bátyai első famíliák közé tartozó Miklósi Józsefné Fekete Julianna Alsószálláson élt, s ő mondta nekem magnetofonszalagra ősei valamikori gazdagságának meseszerű történetét. Az én édesapámnak az édesapjának az édesapja (vagyis a dédapám)... Házat építettek a faluba. A Korsósica mellett, ahol most a Miátáék laknak, onnan hordták a fődet, ott vót a dédapa is. Egyszer ű észrevette,...egy deszkát érzett. Valamikor a ládát leásták. Épp dél vót. Azt mondta az embereknek: Aki akar mönjön haza ötetni, miegymás, máma má nem hordanak többet. Hazamöntek, ő meg ott maradt. Leült arra a helyre, aztán tovább ásott. Este kiásta, és hozott lovat, és a lóval kihúzatta, hazavitte. Mer azt mondják, ha ember, annak meg kell halni, ha állat, hát azér nem kár. Hazahúzatta. Pénz vót. Ezüstpénz vót, garas, vagy fene tudja. Hasznáható vót. Penészlös vót. Ezt nem mondták senkinek. Gazdagodtak mindig. Egyszer egy rossz esztendő gyütt, megfagyott mindön. Csak gyönge kukorica maradt. Egybe ledarálták csutával, és úgy ette a nép. Búza nem vót 89
